Egy egykori drogfüggő fiatal tanúságtétele

Jakabnak hívnak, Poznańban la­kom, és húsz éves vagyok. A dro­gok gimnazista koromban lép­tek be az életembe. Arról szeretnék beszélni, hogy ez mennyire rossz — rabbá teszi és tönkreteszi az embert, és milyen könnyű rászokni, nem is tudva, mi történik valójában. ⇒ Szeressétek Egymást! Magazin 2019/1 (29. szám)

Pillanatnyi „boldogság”

Álta­lában a füvezéssel kezdődik, de aztán egyre erősebbek jönnek… és már létre is jött a függőség. Először harmadikos gimnazista koromban próbáltam ki a drogokat. Csak úgy, szórakozásból, a barátaim­mal. Először a marihuánát. Ez a „szórakozás” jó sokba került nekem — ez volt az első lépés a függőséghez. A líceumban (Lengyelországban ez egy három éves iskola a gimnázi­um elvégzése után — a ford. megj.) dizájnerdrogokat kezdtem el szed­ni, s ezek tönkretették az életemet. Három barátommal együtt lettem függő; egyikük dolgozott, így hát volt pénzünk.

Akkoriban tele voltam komplexu­sokkal, éreztem, hogy valami hiány­zik az életemből, de a kábítószerek segítettek erről megfeledkezni. Me­nekültem a valóság elől, és a drogok egy pillanatnyi „boldogságot” adtak. De a függőség nem csak az, hogy beveszem az adagot; sokkal több ennél — többszintű rabság: állandó­an a drogok nyújtotta élvezetre gondolni, és arra, hogy mit tegyek, hogy kielégítsem az „éhségem”; minden pénzt a kábítószerre költeni, állandóan új pénzforrásokat keres­ni. Ezzel együtt járnak a mindenféle emberekkel kötött bonyolult, tisztes­ségtelen üzletek… Az ilyen világban sok rossz van.

A drogfüggő mérhetet­lenül magányos, semminek sem tud örülni. Úgy tűnik neki, hogy az egész világ értelmetlenség, hogy minden szürke; könnyen depressziós lesz. Ha valakiből öröm sugárzik, úgy gon­dolja, hogy színészkedik. Az ilyesfaj­ta világ egyrészt megvetésre méltó a szemében, másrészt meg (főleg azokban a pillanatokban, amikor megszólal a lelkiismerete) nagyon is vonzza, mert vágyódik a boldogságra és a jóra. A függőség annyira leigázza az embert, hogy a drogfüggő foko­zatosan mindenről lemond — min­den iránt elveszíti az érdeklődését, nem képes kapcsolatot teremteni az emberekkel. Mindenkire úgy te­kint, mint tárgyra. Csak arra gondol, hogyan szerezhetne meg másoktól valamit. Szörnyű önzés. Ebből az ember egyedül nem képes kikerülni. Isten nélkül nincs esélye.

A függőség csapdájában

Meggyőződésem, hogy az életem akkor került „lejtőre”, amikor eluta­sítottam Istent. A gimnázium első osztályában már kényszerből jártam szentmisére, mert a szüleim akar­ták. Később teljesen fellázadtam, elutasítottam a bérmálkozásra való felkészülést, és nem is jártam már templomba. Nem érdeklődtem Isten dolgai vagy az Egyház iránt. Tulajdonképpen semmi nem érdekelt.

A kábítószerek a líceum évei alatt jelentek meg az életemben. Egyre többet és egyre gyakrabban szed­tem. Kétszer is megtörtént, hogy hat hónapon át szünet nélkül minden­nap drogoztam! Olyan nagy adago­kat szívtam, hogy egy pillanat alatt a halálomat okozhatták volna. Voltak, akik egyszer próbálkoztak ekkora adaggal, és belehaltak. De én, bár annyiszor incselkedtem a halállal, még­is éltem… Az Úristen és Szűz Mária nem engedték, hogy megtörténjen a legrosszabb. Talán épp azért, mert ugyan azon a napon születtem, mint a Szűzanya…

Számos olyan helyzet volt, ami­kor Isten szó szerint megmentet­te az életemet. Egy nap, a nagy hőségben szédülni kezdtem és elgyengültem. Épp a zebrán mentem át, és majd­nem elveszítettem az eszméletemet, az úttestre estem. Ha akkor a bará­tom nem kapja el a ruhámat, elütött volna az autó… Aztán ahogy magam­hoz tértem, hazamentünk a bará­tommal, és újabb adag kábítószert vettünk be.

Első ízben akkor voltam hosszabb ideig absztinens, amikor be­zárták a dizájnerdrogokat árusító üz­leteket. Egy balesetem is volt akkor — a lépcsőn futottam, és bevertem a térdemet a falba. Két hónapig be volt gipszelve a lábam. Arra gondol­tam, hogy ez jó alkalom arra, hogy abbahagyjam a kábítószerezést, de nem volt elég erőm hozzá. Amikor megtudtam, hogy a dizájnerdro­gok már egyáltalán nem lesznek elérhetőek, két hónapnyi szünet után visszatértem a marihuánához. Az drágább volt, és nehezeb­ben lehetett hozzáférni. Bár nem tanultam, mégis átju­tottam a líceum második osztályá­ba. Egész évben és aztán a harma­dik év első fél évében is marihuánát szívtam. A leghosszabb szünet, míg nem szívtam, két hónapig tartott. De közben sohasem tudatosítottam, hogy függő vagyok. Úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak szeretem. Be­csaptam magam… Az ördög úgy játszott velem, mint egy bábuval, azt csinált velem, amit akart.

Önző szerelem

A harmadik osztályban megismer­kedtem egy lánnyal, aki igencsak megváltoztatta az életemet. Ez volt az első komolyabb kapcsolatom. Amit iránta éreztem, nem szeretet volt, bár akkor azt gondoltam. Isten­nek nem volt helye az életemben, ezért ez a lány bizonyos értelemben elfoglalta az ő helyét. Érzelmileg füg­gővé váltam tőle.

Kora ifjúságomtól kezdve gondjaim voltak a tisztasággal, ezért ez a kapcsolat is tisztátalan volt, de akkor ezt nem így érzékel­tem. Nem tartottam rossz dolog­nak, amit csináltunk. Normálisnak tűnt. Úgy gondoltam, hogy ha nem járok bulizni a barátaimmal és nem beszélek vulgárisan minden nőről, akkor más vagyok. De igazából nem voltam más… A kapcsolatunknak épp olyan véget kellett érnie, mint ahogy az összes tisztátalanságra épített kap­csolat végződik. Ahol nincs tiszta­ság, ott nincs boldogság és szeretet. A házasság előtti szex nem szeretet, csupán a saját önzőségünk kielé­gítése. Ennek megvannak a követ­kezményei; most nem az örökké­valóságra gondolok, az egy másik dolog, hanem azokra, melyek már itt érintenek minket.

Ha fontos számunkra a másik, akkor meg kell tartani a tisztaságot — ha engedünk a tisztátalanságnak, nagyon nehéz megszabadulni tőle. Akaratlanul is mély sebeket okoztunk magunknak. Lassanként valamiféle kedvetlen­ség jelent meg köztünk. Valójában ez egy nagyon önző kapcsolat volt. Könnyű becsapni magamat, s azt állítani, hogy szeretem a másikat, ha a kapcsolatnak erősen érzelmi jellege van. A szeretet igazából csak akkor létezik, ha a másik ember ja­vát és boldogságát a magamé fölé helyezem. Ez nehéz… A kapcsolatunk végül szétesett; számomra ez óriási csapás volt. Egy világ omlott össze bennem, mintha kiesett volna belőle a legfontosabb elem. Képes voltam akkoriban két héten át az ágyban feküdni. Emiatt a lány miatt úgy döntöttem, hogy osztályt ismétlek. Abbahagytam a munkát. Mély depresszióba estem — soha azelőtt nem éreztem ilyen fájdalmat az életemben. Visszatér­tem a drogokhoz. Ezúttal a szerves alapú kábítószerekhez.

Egészen mélyre süllyedtem

Eleinte azért kábítószereztem, hogy megszabaduljak a szorongástól és a komplexusoktól. Egy idő után már azért szedtem, mert egyszerűen “mu­száj” volt. Végül már mindennap szednem kellett, egyre nagyobb adagokban. Ah­hoz, hogy valaki drogfüggő legyen, nem kell rögtön heroint szedni. Ez fokozatosan is kialakulhat: úgy is lehet, hogy két­-három évig valaki csak marihuánát szív, és közben be­beszéli magának, hogy semmi rossz sincs ebben. Az ember nem adja el rögtön a műszaki cikkeit, de akkor is drogfüggő, és előbb vagy utóbb vala­mi rossz történik.

Egyre rosszabb lett a helyzet. A líceum utolsó évében otthagytam az iskolát. Egyre mélyebbre süllyed­tem a függőségbe. Amikor a szerves anyagok már nem elégítettek ki, visszatértem a dizájnerdrogokhoz. A kábítószerfüggők másik, kisebb csoportjában találtam magam. Az önzésem egyre nagyobb lett. Az egész napomat házon kívül töltöttem. Magunk kombináltuk a kábítószereket mindenféle — egyre rosszabb — módon. Akkoriban hazudtam min­denkinek, akinek csak lehetett, és manipuláltam az embereket. Végül egészen mélyre süllyedtem — min­denemet eladtam, amit csak pénzzé lehetett tenni, a szüleim dolgainak egy részét is eladtam. Amikor a szüleim rájöttek, mi történik, a szélesebb családtól kezdtem lopkodni. Annyira lezüllöttem, hogy már nem nagyon érdekelt, mit csinálok. Már nem voltam képes uralni a helyzetet.

Mi következett volna ez után? Börtönbe kerülök? Szerencsére az Úr megmen­tett — hála neki érte! De akkor úgy tűnt, nincs semmi reményem. Éjszaka jártam haza, elkészítettem magamnak egy cso­mó ételt, bevittem a szobámba, de elaludtam, még mielőtt megettem volna. A szüleim számára ez szörnyű látvány lehetett. Reggel, alighogy felébredtem, újabb kábítószer­-vadá­szatra indultam. Már nem volt mit eladnom, és ötletem sem volt, hogy mit lophatnék még el. Nem tudtam, honnan szerzek pénzt a drogra, de tudtam, hogy valahonnan muszáj. Az volt már a normális, hogy be vagyok drogozva. Odáig jutottam, hogy már nem tudtam élni, beszélgetni, nem tudtam elengedni magam, ha nem voltam kábítószer hatása alatt.

A rózsafüzér ereje

Az életvitelemmel nagyon meg­bántottam a szüleimet. Ezt ma már nagyon bánom. Szerencsére min­dent megbocsátottak nekem. Nem tudom, ez megtörténhetett volna­-e, ha az anyukám nem tér meg 2012­-ben. A szüleim azelőtt hitetlenek voltak, vagyis hittek az Úr létezé­sében, de nem éltek keresztény életet. Nem jártunk templomba, és a családunkban sok viszály, harag és kétségbeesés volt.

A szüleim, főleg az anyukám, nagyon aggódtak értem. Mindenfelé kerestek segítséget, ta­nácsadókba jártak… Egyik nap az anyukám egy bel­ső késztetést érzett, hogy kezdjen el imádkozni. Ez volt az utolsó lehető­ség a menekvésre. Így hát Istenre bízta az aggodalmait, és tényleg látni lehetett rajta a változást. Már nem félt, mosolyogva járt­-kelt. Akkoriban azt hittem, hogy anyu megbolondult. Nem tudtam, miért sugárzik az örömtől. Fura volt ez számomra. Ké­sőbb megtudtam, hogy egész idő alatt imádkozta a rózsafüzért. Az egész családunk is imádkozott. Anyukám szerzetes nővéreknek is elküldte az imaszándékot, hogy imádkozzanak értem. Így hát a minket olyan na­gyon szerető Szűzanyának köszönhe­tem a megtérésemet. Ő a mi Anyánk, segíteni akar nekünk, így érdemes rábíznunk magunkat. Ő a leghatéko­nyabb közbenjáró az Úrnál, hiszen ki is utasítaná el az anyját?

Az anyukám szeptemberben tért meg, én pedig már novemberben meggyógyultam. Néha azt halljuk, hogy az emberek éveken át imádkoz­nak egy szerettük megtéréséért. De belőlem az Úr három hónap alatt új embert faragott. Ez az Isten végtelen hatalma: ha kábítószer­ vagy alkohol­függő vagy, akkor tényleg Istenhez kell fordulni segítségért. Nem igaz, hogy csak keveseket gyógyít meg. Az ördög azt akarja, hogy ezt higgyük, de az Úr mindenkit meg akar gyógyí­tani.

Meggyőződtem róla, hogy Isten nagy csodákat tesz, csak hinni és bízni kell. Minden függőségből meg lehet szabadulni, ha bízunk Isten­ben. Nincs szükség semmi egyébre. Ha kérjük Istentől a függőségből való szabadulást, akkor bízni kell abban, hogy valóban megteszi — hinni kell benne. A függőséggel vívott harcunk­ban csak az ő hatalma számít. Ha az ő erejével harcolunk, nem bukunk el. Úgy gondolom, hogy Isten közelsége és segítsége nélkül nem lehet meg­gyógyulni, csak „gyógyulgatni”, aztán bármelyik pillanatban visszaesni.

Novemberben szentmisét mu­tattak be a függőségből való szaba­dulásomért és a megtérésemért. Nem tudtam róla, de négy nappal később egyszerre úgy éreztem, hogy már nem akarok kábítószerezni, hogy már nem muszáj tovább csinálnom. Már nem esett jól. Egy kissé még vonzott, de nagyon kevéssé. A függőség teljesen tönkretett. Így hát egy hónapig otthon voltam, és a számítógép előtt töltöttem az időmet. Amikor aztán először ki­mentem a lakásból, szabad ember voltam. Már nem voltam kábítószer­függő! Eleinte magamnak tulajdoní­tottam az érdemet. Azt hittem, hogy olyan erős vagyok, hogy már nem akarok kábítószerezni. Egy hónap múlva rendbe jött a gondolkodásom. Megértettem, hogy ez csak Szűz Má­ria érdeme, aki hathatós közbenjá­rásával képes volt az Úrnál kiesdeni a függőségből való szabadulásomat. Valóban elmondhatom róla: betegek gyógyítója, bűnösök menedéke.

Új életet kaptam

Nem könnyű bevallanom, de hittem a világvégében, amit 2012 decembe­rére jósoltak, és rettegtem tőle. Ma már tudom, hogy ki szította bennem ezt a félelmet. De az Isten, ha akarja, minden körülményt — jót és rosszat egyaránt — jóra használhat fel.

Egyik nap anyukám megmutatta nekem a harmadik fatimai titkot, és mire végighallgattam, nagyon megijed­tem. Úgy éreztem, hogy a templom­ba kell mennem. De nem mentem el sem aznap, sem másnap. Bevallom, küzdöttem magammal. Harmadnap elmentem a szüleimmel egy hétköz­napi szentmisére. Amikor a templomban voltam, szégyelltem magam, és azon gondolkoztam, mit is keresek ott — minden lázadozott bennem, úgy éreztem, hogy ez a hely nem ne­kem való. Nem mondhatnám, hogy a szentmise alatt valami csodásat éltem volna át, mert akkor az egész „száraznak” tűnt nekem — egysze­rűen csak ott voltam, semmi több. De eljöttem, és Istennek ez elég volt.

Néhány nappal később, nem tu­dom pontosan, hogy mikor — a ke­gyelem úgy hat, hogy olykor ész­re sem vesszük —, egyszerre képes voltam összekapcsolni a tényeket: hogy az ördög létezik, hogy ő „ül” a dizájnerdrogokat árusító üzletek­ben, és a vesztemet akarja. Ugyan­ebben a pillanatban felfedeztem, hogy Isten létezik, és hogy ő mentett meg engem. De én egyáltalán nem ismertem őt. Nem tudtam, kicso­da Isten.

A mai napig nem tudom, egyet azonban tudok: Isten min­den embert szeret, a nagy bűnöst is. Amikor a keresztre nézek, arra gondolok, hogy nekem kellene azon a kereszten lennem a bűneimért — nem Jézusnak. Ő meghalt a mi bűneinkért, mert szeret minket. El­vezet minket oda, ahol csak jóság és béke lesz. Csak engednünk kell, hogy vezessen minket.

Úgy döntöttem, hogy elmegyek gyónni. Nem készültem fel rá külö­nösebben, de őszintén elmondtam mindent, amire emlékeztem. Ez volt életem első őszinte gyónása. Miután magamhoz vettem az Oltáriszent­séget, úgy éreztem, mintha Isten egyetlen fuvallattal lesöpört volna rólam minden port, és egyszerre minden tiszta lett. Új esélyt kap­tam. A lelkiismeretem érzékeny lett a bűnre és a rosszra. Enélkül a ke­gyelem nélkül nem lettem volna ké­pes változtatni az életemen. Új életet kaptam.

Néha visszatérnek a rossz emlékek, de a drogok utáni vágyam egyetlen pillanat alatt eltűnt, és hi­szem, hogy már nem tér vissza. Néha jó elgondolkozni azon, hogy nem hárítjuk-­e az életünkért, a rossz döntéseinkért való felelőssé­get másokra, hogy nem csapjuk­-e be magunkat. Azt hiszem, először ön­magunkban kell keresnünk a hibát. Az igazságban kell élnünk. S ez csak az Istennel lehetséges, aki maga az igazság. Nem kell félni a gyöngesége­inktől. Isten velük együtt és nélkülük is elfogad minket — és pontosan ugyan úgy szeret. Hiszen meg akar minket gyógyítani. Nem kell félni, nem vagyunk egyedül a gyöngesége­inkkel. Van Valaki erősebb, aki segíte­ni akar nekünk. Csak akkor kezd­hetünk el harcolni a gyöngeségünk ellen, ha elfogadjuk.

Szüntelenül igyekszem változ­tatni az életemen. Isten véget vetett a nikotinfüggőségemnek is. Most kizárólag a valódi értékek fontosak a számomra. Valaha hallottam, hogy ha egy családtag igazán megtér, idővel az egész ház meg fog térni. S ez valóban megtörtént nálunk. Megtért az anyu­kám, utána csodás módon én, végül apukám is a jó irányba fordult. Eltar­tott egy darabig, míg mindent elfoga­dott, de végül — sok év után — el­ment gyónni. Most igyekszünk hívő családot alkotni, bár ez nem mindig könnyű. De Isten segít nekünk, s az élet valahogy elrendeződik.

Mióta a kegyelem megérintett, egészséges vagyok, és hiszem, hogy továbbra is egészséges leszek. Már nincsenek kísértéseim, de ha meg­jelennek, bízom benne, hogy Isten megsegít. Minden erő őbenne van, mert mit is tehet az ember a maga erejéből!? Az életem most a jó irányba tart. Így gondolom. Nem könnyű az út, és gyakran elesem — és tudom, hogy el is fogok esni. Visszatértem az iskolába, szeretnék leérettségizni és továbbtanulni. Nemrég még egy nagy ajándékot kaptam az Istentől. A Tisz­ta Szívek Mozgalmának nyári lelki­gyakorlatán megismerkedtem egy csodálatos, hívő lánnyal. Lassanként felfedezem, hogy mi az igazi szeretet, és hogy milyen fontos egy kapcso­latban a barátság, mert az érzések, érzelmek változóak.

▮ Jakab

Forrás: Szeressétek Egymást! 2019/1 (29. szám)
Feldolgozta: Aleksandra Jędrzejczak
Fotó: 1-2. Szeressétek Egymást!, 3-4. Pixabay (illusztráció)