A büki római katolikus templom értékei javarészt az 1970-es években végzett restaurálási és régészeti feltáró munkálatok révén váltak ismertté. A kutatások alapján a ma látható épület alapjai a késő román korban épültek, ám vaskos falai egy feltehetően 12-13. századi kisebb templom maradványait is magukba rejtik. A századok során végzett átépítések következtében, sajnálatos módon számos középkori részlete semmisült meg, így a korai templom alaprajza sem rekonstruálható.
Utoljára frissítve ♦ 2024.03.05. (Kovács Szilárd)
Az I. Szent Kelemen pápa és vértanú tiszteletét hirdető büki templom, ugyan berendezésének gazdagsága és díszítettsége tekintetében elmarad számos gondosan felékesített dunántúli társától, ugyanakkor építészeti szempontból mindenképpen kiemelendő a román kori falusi templomok között. „Építészeti részleteit gyakorlott kőfaragók készítették, akik a 13. századra jellemző stílusjegyeket jól ismerték. Ezeket nem másolták, hanem önálló elképzelés alapján alakították ki” – fogalmaz a régészeti feltárások vezetője.
Az építtető bizonyosan a tehetős, Büki nevezetű várjobbágy család lehetett, a templom építése – helyesebben átépítése vagy bővítése – pedig a tatárjárás után fellendülő építkezések idejére, vagyis a 13. század második negyedére tehető. A 20. századi, alapos régészeti feltárások derítettek fényt ugyanis arra, hogy egy kisebb, 12-13. századi templom alapjait is magába rejtik vaskos falai.
A plébániatemplom építési periódusai
A vegyes kő és tégla falazatú, kő alapozású, téglalap formájú román kori hajóhoz kelet felől csatlakozik a téglából és törtkőből épült, támpilléres, gótikus szentély. A nyugati homlokzaton emelkedik a vaskos 17. századi, téglából épített templomtorony. Északról és délről a hajó tömegéhez pedig egy-egy barokk stílusú, téglafalazatú oldalkápolna kapcsolódik. Végül a szentély északi oldalán álló sekrestyét az 1970-es évek régészeti feltárásait követően építették (újra) fel korábbi, gótikus „felmenője” helyén, (elbontva a jellegtelen 19. századit a déli oldalon).
A templom valaha még síkmennyezetű román kori hajója téglalap formájú és kőlapokon nyugszik. Felmenő falai vegyesen kőből és téglából készültek. Egykor a főhomlokzata a déli oldali falazata volt, és innen négy, kőből készített félköríves ablak világította meg belterét (egészen a 18. század közepéig), melyek a sarokpillérek és a templom külső oszlopkötegei között helyezkedtek el. Csekély maradványaik maradtak csak meg bizonyságul.
A ma látható gótikus, támpilléres szentély a román részletek felhasználásával épült. A hajóhoz képest néhány lépcsőfokkal magasabban helyezkedik el. Ennek elsődleges oka az, hogy korábbi kialakítások maradványaira épül: az egykori, sokszög alaprajzú alatt, egy – még korábbi – félköríves kialakítást is felfedeztek. Másrészt viszont a szertartás színhelyének szerepe, ezáltal is hangsúlyosabbá válhatott.
A szentély román kori faloszlopkötegei másodlagos beépítésűek (azaz áthelyezték őket), és tagozataikat később, a gótikában faraghatták ki. Az oszlopfők kialakítása eltérő, változatos. Fejezeteik bordás levelekből és bimbókból állnak. Az oszlopkötegek eredetileg feltehetően a félköríves szentélyhez készülhettek – csakúgy mint a kőből készült, kapuzatra emlékeztető kiképzésű, késő román kori, keleti oldali ablak a szentély közepén. A 19. század harmadik negyedében a szentély megvilágosítását biztosító másik, két középkori ablakot átépítették. Ezeket az 1970-es években a helyreállítással visszaalakították korábbi formájuknak megfelelően.
Az anno csillag vagy háló kialakítású (ma már pontosan nem megállapítható) gótikus boltozat élbordáit a 17. században az evangélikusok eltávolították, majd élre vakolták, és vörös “paternoster” mintával látták el. Az élbordák egyes darabjai a szentély alatti kriptából kerültek elő.
A szentély északi falában a régészeti kutatás feltárt és láthatóvá tett egy pasztofóriumot (vagyis gótikus szentségházat), melynek keretezését egy kőből faragták ki. A szekrénye a falba mélyül.
Az északi fal mentén, a szentély mellett sekrestyét építettek fel valamikor a 14. század közepén, sarkára pedig később szószéket emeltek. A 19. században ezt a termet lebontották, és a szentély déli oldalán épült helyette másik, mely oratóriumként is szolgált. Új szószéket is kapott a templom.
A szertartási teret a hajótól elválasztó diadalív gyakran használatos eleme a keresztény építészeti hagyománynak, szimbolikusan utalva Krisztusnak a bűn felett aratott győzelmére. A büki templom diadalívének tartó oszlopai, illetve oszlopkötegei falpillér elé állított, vaskos féloszlopokból és – a pillér hajó felőli sarkain – egy-egy további karcsúbb negyedoszlopból állnak. Bimbós kehelyfejezet és tagozott fedlemez koronázza őket. Az 1970-es években végzett kutatások, a vakolat leverésekor feltárták e két oszlopköteg mentén a korábbi román szentély csonkjait. A 17. századi átalakítások során, a szentély boltozati élbordáival együtt távolították el az oszlopkötegek közötti, eredeti román diadalívet is. Egy-egy elemét – a boltozati élbordák darabjaihoz hasonlóan – a szentély alatti kripta falába építették be. A diadalív két oszlopkötege viszont – szemben a szentély többi oszlopkötegével, mind a gótikus szentély kialakításakor, mind a későbbi átépítések során megmaradhatott eredeti helyén.