A régészeti feltárás eredményei, szobrok és festmények

A büki római katolikus templom értékei javarészt az 1970-es években végzett restaurálási és régészeti feltáró munkálatok révén váltak ismertté. A kutatások alapján a ma látható épület alapjai a késő román korban épültek, ám vaskos falai egy feltehetően 12-13. századi kisebb templom maradványait is magukba rejtik. A századok során végzett átépítések következtében, sajnálatos módon számos középkori részlete semmisült meg, így a korai templom alaprajza sem rekonstruálható.

Utoljára frissítve ♦ 2021.07.12 (Kovács Szilárd)

Büki templom alaprajza, periódusaiAz I. Szent Kelemen pápa és vértanú tiszteletét hirdető büki templom, ugyan berendezésének gazdagsága és díszítettsége tekintetében elmarad számos gondosan felékesített dunántúli társától, ugyanakkor építészeti szempontból mindenképpen kiemelendő a román kori falusi templomok között. “Építészeti részleteit gyakorlott kőfaragók készítették, akik a 13. századra jellemző stílusjegyeket jól ismerték. Ezeket nem másolták, hanem önálló elképzelés alapján alakították ki” – fogalmaz a régészeti feltárások vezetője.

Az építtető bizonyosan a tehetős, Büki nevezetű várjobbágy család lehetett, a templom építése – helyesebben átépítése vagy bővítése – pedig a tatárjárás után fellendülő építkezések idejére, vagyis a 13. század második negyedére tehető. A 20. századi, alapos régészeti feltárások derítettek fényt ugyanis arra, hogy egy kisebb, 12-13. századi templom alapjait is magába rejtik vaskos falai.

A plébániatemplom építési periódusai

A vegyes kő és tégla falazatú, kő alapozású, téglalap formájú román kori hajóhoz kelet felől csatlakozik a téglából és törtkőből épült, támpilléres, gótikus szentély. A nyugati homlokzaton emelkedik a vaskos 17. századi, téglából épített templomtorony. Északról és délről a hajó tömegéhez pedig egy-egy barokk stílusú, téglafalazatú oldalkápolna kapcsolódik. Végül a szentély északi oldalán álló sekrestyét az 1970-es évek régészeti feltárásait követően építették (újra) fel korábbi, gótikus „felmenője” helyén, (elbontva a jellegtelen 19. századit a déli oldalon).

A templom valaha még síkmennyezetű román kori hajója téglalap formájú és kőlapokon nyugszik. Felmenő falai vegyesen kőből és téglából készültek. Egykor a főhomlokzata a déli oldali falazata volt, és innen négy, kőből készített félköríves ablak világította meg belterét (egészen a 18. század közepéig), melyek a sarokpillérek és a templom külső oszlopkötegei között helyezkedtek el. Csekély maradványaik maradtak csak meg bizonyságul.

A ma látható gótikus, támpilléres szentély a román részletek felhasználásával épült. A hajóhoz képest néhány lépcsőfokkal magasabban helyezkedik el. Ennek elsődleges oka az, hogy korábbi kialakítások maradványaira épül: az egykori, sokszög alaprajzú alatt, egy – még korábbi – félköríves kialakítást is felfedeztek. Másrészt viszont a szertartás színhelyének szerepe, ezáltal is hangsúlyosabbá válhatott.

A szentély román kori faloszlopkötegei másodlagos beépítésűek (azaz áthelyezték őket), és tagozataikat később, a gótikában faraghatták ki. Az oszlopfők kialakítása eltérő, változatos. Fejezeteik bordás levelekből és bimbókból állnak. Az oszlopkötegek eredetileg feltehetően a félköríves szentélyhez készülhettek – csakúgy mint a kőből készült, kapuzatra emlékeztető kiképzésű, késő román kori, keleti oldali ablak a szentély közepén. A 19. század harmadik negyedében a szentély megvilágosítását biztosító másik, két középkori ablakot átépítették. Ezeket az 1970-es években a helyreállítással visszaalakították korábbi formájuknak megfelelően.

Az anno csillag vagy háló kialakítású (ma már pontosan nem megállapítható) gótikus boltozat élbordáit a 17. században az evangélikusok eltávolították, majd élre vakolták, és vörös “paternoster” mintával látták el. Az élbordák egyes darabjai a szentély alatti kriptából kerültek elő.

A szentély északi falában a régészeti kutatás feltárt és láthatóvá tett egy pasztofóriumot (vagyis gótikus szentségházat), melynek keretezését egy kőből faragták ki. A szekrénye a falba mélyül.

Az északi fal mentén, a szentély mellett sekrestyét építettek fel valamikor a 14. század közepén, sarkára pedig később szószéket emeltek. A 19. században ezt a termet lebontották, és a szentély déli oldalán épült helyette másik, mely oratótiumként is szolgált. Új szószéket is kapott a templom.

A szertartási teret a hajótól elválasztó diadalív gyakran használatos eleme a keresztény építészeti hagyománynak, szimbolikusan utalva Krisztusnak a bűn felett aratott győzelmére. A büki templom diadalívének tartó oszlopai, illetve oszlopkötegei falpillér elé állított, vaskos féloszlopokból és – a pillér hajó felőli sarkain – egy-egy további karcsúbb negyedoszlopból állnak. Bimbós kehelyfejezet és tagozott fedlemez koronázza őket. Az 1970-es években végzett kutatások, a vakolat leverésekor feltárták e két oszlopköteg mentén a korábbi román szentély csonkjait. A 17. századi átalakítások során, a szentély boltozati élbordáival együtt távolították el az oszlopkötegek közötti, eredeti román diadalívet is. Egy-egy elemét – a boltozati élbordák darabjaihoz hasonlóan – a szentély alatti kripta falába építették be. A diadalív két oszlopkötege viszont – szemben a szentély többi oszlopkötegével, mind a gótikus szentély kialakításakor, mind a későbbi átépítések során megmaradhatott eredeti helyén.