A büki római katolikus templom története I.

Bük a Nyugat-Dunántúl régióban, Vas megyében található kisváros. Az Alpokalja és a Kisalföld találkozásánál helyezkedik el a Répce-folyó síkságán, az osztrák határtól nem messze. Szombathelytől mintegy 25km-re fekszik északkeletre, Kőszegtől pedig 20km-re keletre. A település középső részén, jól gondozott parktól övezve áll római katolikus temploma, mely a magyar késő román kori falusi építészet jelentős értéke.

Hogy mikor épült Bük első temploma, pontosan nem tudható. Mindenesetre az 1970-es években, a templomban végzett feltárások során fellelt falmaradványok arról tanúskodnak, hogy már a XII. században templom állhatott itt. Érdemes megjegyezni: a közelben, az egykori Ablánc falunak keresztény templomát – még a Karolingok korában, 865-ben szentelte fel a salzburgi érsek!

A Répce völgyében a magyarok betelepülésére a honfoglalás során, talán 900-ban kerülhetett sor (más elméletek szerint viszont az egész honfoglalás már jóval korábban megtörténhetett – az avarokkal való közeli viszonynak köszönhetően), egészen a közeli Locsmándig kiterjedően. A letelepedést követő “kalandozó hadjárataikból” a Bükön megtelepült törzsek is szorgalmasan kivehették a részüket. Csak jóval később, 955-ben következett be az a kijózanító (augsburgi) vereség, amely végett vethetett a portyáknak.
A magyarság ezt követően – szemben a korábban a Kárpát-medencében megtelepülő népekkel – nem kis nehézségek árán, de több nemzedéknyi idő alatt végül képes volt alkalmazkodni az európai életformához és politikához. Így tartósan megmaradhatott a választott hazában. A megoldás kulcsa a kereszténység felvétele volt…

Az itt élő nép egy része már a rómaiak korában keresztény lehetett. A honfoglaló magyarok bejövetelük előtt ismerhették már a kereszténységet. Történeti források szerint 945 és 948 között, a magyar törzsfők közül Bulcsú és Tormás (Termacsu) is felvette a kereszténységet. 954-ben az augsburgi csata előtti időszakban, Bulcsú vezér seregének – jelentős részben nyugat-dunántúli katonái közül, Szent Wikbert térített meg többeket.

A Büki család

Az Árpád-korban a Répce-folyótól északra két királyi vármegye jött létre, Locsmánd (ma Lutzmannsburg, mezőváros – Ausztriában a határ mellett található) és Sopron székhellyel. A Bükön megtelepült honfoglalók utódai várjobbágyok lettek, és feltehetően eredetileg Locsmándhoz tartoztak (melynek vára azonban 1263-ra lakhatatlanná vált a határ menti ütközetek következtében). A (12-)13. században jelentős szerepet tölthettek be a vármegye életében, legalábbis a falusi viszonylatban meglehetősen igényesnek számító büki templom alapján erre lehet következtetni.
“A várjobbágyok a várhoz tartozók legelőkelőbb rétegét alkották: birtokaikat a királytól kapták, de nem tulajdonba, hanem örökös használatra, s ennek fejében háború esetén az ispán vezetésével a vármegyei zászló alatt harcoltak”, békeidőben pedig a várban vagy a várbirtok igazgatásában segédkeztek.

Hogy a Büki családot valóban várjobbágyi rang illette meg, azt egy 1265-ös oklevél tanúsítja, amelyben először említik Bük nevét. A jeles büki tanár-helytörténész, Szabó József  (1915–1988) így írja kötetében: “E szerint Büki Sándor és István mind a maguk, mind pedig azok nevében, kiknek megbízásából beszélnek, állítják, hogy hobaji Kelemen és elődei éppúgy igazi és nemes (nobilis) várjobbágyok, mint ahogy ők maguk is azok, és elődeik is azok voltak.”
(Hobaj Bük melletti, középkori település volt).

A büki templomot – kellő bizonyossággal állítható, a Büki család emeltethette, a három kisebb, önálló faluból álló település (legrégebbi) Egyházasbük nevű részének közelében. (A falvak Anjou-korból fennmaradt nevei: Vinclóbük, Egyházasbük és Mankóbük. 1902-től a – már Felsőbük, Középbük és Alsóbük néven ismert – településrészek egyesülésre kerültek.)

A török térhódítás és az egyházszakadás korszaka

Az elkövetkezendő évszázadokban, majd a török térhódításának idejében a Felső-Répcevidék – benne Bük és román kori temploma – viszonylag szerencsésnek volt tekinthető, bár konfliktusoktól és gondoktól nem volt mentes az ország ezen területe sem. Sohasem került viszont tartós török megszállás alá.
Ekkora már egyébként, a Büki család és leszármazottaik kevéssé meghatározóak a település életében.

“Bük keresztény életéről a XVI. századig … semmi különöset nem tudunk” – írja a büki származású Csóka J. Lajos bencés szerzetes, történész. Azonban a 16-17. században az egyházszakadás miatti ellentétek, az itteni lakosság életében is jelentős változásokat hoztak. A környékben, elsőként Sopron német polgársága körében terjedtek el a Lutheri tanok. A 16. század második harmadára, Bük lakosságának túlnyomó része evangélikus lett – ez idő tájt a katolikusság szinte megszűnt a (három) faluban. 1595-ben már saját lelkészük volt, 1605-től pedig elfoglalták a katolikus templomot is. A templom egészen 1673-ig maradt protestáns kézben, később a Felsőbüki Nagy család vette gondozásába.

A templom állapotáról ekkortájt fennmaradt egy egyházlátogatási jegyzőkönyv a Győri Püspöki Levéltárban, amelyben így fogalmaznak: “Ezt a templomot Isten és Szt. Kelemen pápa tiszteletére ajánlották. Nincs felszentelve. A névadószent ünnepét nem ünneplik meg. A templom a falun kívül, valahogy tőle távol épült. Zsindellyel fedett. Boltozatos szentélye van. A templom hajóját düledező táblamennyezet fedi. Kétrészes fa kórusa van, kő szószéke, egy kő oltára az úrvacsorához. Tornya kőből készült, három harangja van.”
Sopron vármegye alispánja, Felsőbüki Nagy István – aki a büki kastélyt is építtette, 1732-ben restauráltatta a templom épületét. Őt egyébként, 1736-ban feltehetőleg a szentély alatti kriptában temették el.

Néhány évtizeddel később (1757-ben) újabb, nagyszabású átalakítások történtek a templomban, a barokk jegyében. Ekkor épültek az oldalsó kápolnák.

A 18. század végére megszűnt az evangélikusok számbeli többsége a településen.