Településtörténet és a helyi vallási élet

Bük a Nyugat-Dunántúl régióban, Vas megyében található kisváros. Az Alpokalja és a Kisalföld találkozásánál helyezkedik el a Répce-folyó síkságán, az osztrák határtól nem messze. Szombathelytől mintegy 25km-re északkeletre, míg Kőszegtől 20km-re keletre fekszik. A település középső részén, jól gondozott parktól övezve áll római katolikus temploma, mely a magyar késő román kori falusi építészet jelentős értéke.

Utoljára frissítve ♦ 2021.07.12 (Kovács Szilárd)
Főhomlokzata egykor itt, a déli oldalon volt

A büki templom 2019. nyarán. A kép előterében Felsőbüki Nagy Pál sírhelye.

Őstörténet, a honfoglalás korszaka

Hogy mikor épült Bük első temploma, pontosan nem tudható. Mindenesetre az 1970-es években, a templomban végzett feltárások során fellelt falmaradványok arról tanúskodnak, hogy már a 12. században templom állhatott itt. Érdemes megjegyezni, hogy az egykoron létező Ablánc település, melyet ma már csak egy erdős területként azonosítunk alig néhány kilométerre Bük határától – ez a kis település, már a Karolingok korában, 865-ben katolikus templommal rendelkezett, melyet Adalwin, salzburgi érsek szentelt fel.

Bük területe egyébként bronzkori és kora vaskori régészeti leletek alapján már az őskortól lakott volt. A települést határoló Répce-folyó közelében gyakoriak a római kori lelőhelyek is. Annak mentén vezetett ugyanis a borostyánút, melyen Sopronon (Scarbantia) és Szombathelyen (Savaria) át szállították a germánok a borostyánkövet Itáliába a Kr. u. 1. században.

A magyarok betelepülésére a Répce völgyében a honfoglalás idején, talán 900-ban kerülhetett sor, egészen a közeli Locsmándig (ma Lutzmannsburg, Ausztria) kiterjedően. A letelepedést követő kalandozó hadjáratokból a Bük területén megtelepült törzsek is szorgalmasan kivehették a részüket. Csak jóval később, 955-ben következett be az a kijózanító (augsburgi) vereség, amely végett vethetett a portyáknak. A magyarság ezt követően nem kis nehézségek árán, de több nemzedéknyi idő alatt végül képes volt alkalmazkodni az európai életformához és politikához. Így tartósan megmaradhatott a választott hazában. Minden bizonnyal a kereszténység felvétele lehetett ennek egyik kulcsa.

A honfoglaló magyarok bejövetelük, illetve letelepedésük előtt már találkozhattak a kereszténységgel. Az itt élő elődök, népek egy része már a rómaiak korában keresztény lehetett.  Történeti források szerint 945 és 948 között, a magyar törzsfők közül Bulcsú és Tormás is felvette a kereszténységet. 954-ben az augsburgi csata előtti időszakban, Bulcsú vezér seregének – jelentős részben nyugat-dunántúli katonái közül, Szent Wikbert térített meg többeket.

A Büki család

Az államalapítással létrejövő Sopron vármegye területén három fontos várispánság alakult: a locsmándi, a soproni, valamint a rábaközi. A környező területen megtelepülő magyarok a közeli Locsmándhoz tartoztak és várjobbágyok lettek. A várjobbágyok a várhoz tartozók legelőkelőbb rétegét alkották. Birtokaikat a királytól kapták, de nem tulajdonba, hanem örökös használatra, s ennek fejében háború esetén az ispán vezetésével a vármegyei zászló alatt harcoltak, békeidőben pedig a várban vagy a várbirtok igazgatásában segédkeztek. Locsmánd egykori vára 1263-ra azonban lakhatatlanná vált a határ menti ütközetek következtében, és IV. Béla király döntése révén, a területhez tartozó települések a soproni ispánság felügyelete alá kerültek. Feltételezhető, hogy az itt élő elődeink a 12-13. században jelentős szerepet tölthettek be az ispánság, illetve a vármegye életében, ugyanis a falusi viszonylatban meglehetősen igényesnek számító büki templom, erre a következtetésre ad okot. 

Egy 1265-ből fennmaradt oklevél – amelyben először említik Bük nevét – tanúsítja, hogy az itt élő Büki családot valóban várjobbágyi rang illette meg. Erről a jeles büki tanár és helytörténész, Szabó József  (1915–1988) kötetében olvashatunk: „[…] Büki Sándor és István mind a maguk, mind pedig azok nevében, kiknek megbízásából beszélnek, állítják, hogy Hobaji Kelemen és elődei éppúgy igazi és nemes (nobilis) várjobbágyok, mint ahogy ők maguk is azok, és elődeik is azok voltak.” Hobaj egykor Bük melletti (egész pontosan Bük és Bő közötti), középkori település volt.

A templomot a Büki család emeltethette a legrégebben létező, középső településrészen. A későbbi századokból fennmaradt források szerint a leszármazott – illetve a területet utóbb birtokló – családok közötti birtokfelosztás következtében a település több kisebb, önálló részre tagozódott – megnevezéseikben magukba foglalva e családok neveit, mint: Vinclóbük, Mankóbük, vagy Egyházasbük. (Utóbbi esetében az előtag viszont a templom helyére való utalás). Hozzávetőlegesen a 16-tól egészen a 20. századig e három településmag maradt fenn önállóan. A ma már Felsőbük, Alsóbük és Középbük néven ismert településrészek 1902-ben egyesültek közigazgatásilag.

A török térhódítás és az egyházszakadás korszaka

1550 körül mintegy ötszázan laktak a (három) faluban. Ekkortájt nagymértékű átrétegződés kezdődött, miután több nemesi család telepedett le a környéken a török elől menekülve. Jutott Bükre a nyugati országrészben letelepülő horvátokból is. A Büki család, illetve a leszármazottaik ezután egyre kevéssé lesznek meghatározóak a település életében. Később, a 17-18. században evangélikus németek is érkeztek a községbe. Ők a horvátokhoz hasonlóan olvadtak be a többségi magyar lakosságba.

A török elleni folyamatos küzdelem századaiban a Felső-Répcevidék alapvetően a szerencsésebbek közé tartozott. Templomlátogatási jegyzőkönyvekben (canonica visitatio) foglaltak és más források alapján azonban tudni lehet, hogy Büköt (és templomát) is veszteségek érték az oszmán és a tatár sereg e vidéken való átnyomulásai során. A szentgotthárdi csatát követően (1664) például több lakóházának elpusztulását is feljegyezték. Az 1600-as évek végén egyébként pestisjárvány és többszöri árvíz is keserítette a település lakosságának életét.

A reformáció eszméi az egyházszakadást (1517) követően hamar begyűrűztek hazánkba is. A lutheri tanok elsőként Sopron német polgársága körében terjedtek el. A nemesség esetében az új hit melletti döntésben közrejátszott az egyház – mint birtokos – konkurenciájától való megszabadulás, az egyházi javadalmak világi birtokként való megszerzésének vágya. Csepreg és Sárvár kegyurai, a Nádasdyak az új vallásra való áttérése folyományaként, a 16. század második harmadára Bük lakosságának túlnyomó része protestáns lett – ez idő tájt a katolikusság szinte megszűnt a faluban. 1595-ben már saját lelkésze volt a helyi közösségnek, majd 1605-től elfoglalták a katolikus templomot is. Néhány évtizeddel később azonban az ellenreformáció hatására – valamint a hatalmuk megszilárdítására törekvő, katolikus vallású Habsburgok erőszakos politikája, fellépése következményeként – lassacskán újra teret hódított a katolicizmus. 1643-ban ezt a folyamatot felgyorsította a környező települések esetében III. Nádasdy Ferenc rekatolizációja. A templom végül 1673-ig maradt még protestáns kézben, az evangélikusok számbeli többsége azonban csak a 19. század elejére szűnt meg Bükön.

A lutheránusok számos változtatást eszközöltek a templomban, így például fa karzatot és táblás mennyezetet építtettek a hajóban, eltávolították a szentély és a diadalív gótikus élbordáit, amelyeket aztán kripta létesítéséhez használtak fel, valamint ebben az időszakban (1658-ban) épülhetett meg a templomtorony. (Megj.: egy 14. századi, levéltári forrás utalása nyomán elképzelhető, hogy már 1386 előtt volt tornya a templomnak, de erről sajnos nem tudni többet).

A Győri Püspöki Levéltárban őrzött, legkorábbi Büköt említő templomlátogatás jegyzőkönyve így fogalmaz a 17. század végén (1697) templomunkról: „Ezt a templomot Isten és Szt. Kelemen pápa tiszteletére ajánlották. Nincs felszentelve. A névadószent ünnepét nem ünneplik meg. A templom a falun kívül, valahogy tőle távol épült. Zsindellyel fedett. Boltozatos szentélye van. A templom hajóját düledező táblamennyezet fedi. Kétrészes fa kórusa van, kő szószéke, egy kő oltára az úrvacsorához. Tornya kőből készült, három harangja van.”

A 17. század végére a Felsőbüki Nagy család vette gondozásába a templomot. Felsőbüki Nagy István – Sopron vármegye alispánja, aki a büki kastélyt (ma: Szapáry-kastély) is építtette, 1732-ben restauráltatta a templom épületét. Őt 1736-ban a szentély alatti kriptában temethették el egyes feltételezések szerint. Néhány évtizeddel később (1757-ben) újabb, nagyszabású átalakítások történtek a templomban, a barokk jegyében. Ekkor épültek az oldalsó kápolnák.

A Felsőbüki Nagy családdal kapcsolatosan feltétlenül meg kell említeni a településhez köthető leghíresebb személy, az országosan is ismertté váló Felsőbüki Nagy Pál (1777-1857) nevét. Az 1800-as évek nagy változásainak egyik gyakorlati kezdeményezője, és az 1825-ös első pozsonyi reformországgyűlés vezéralakja –  kiváló szónok, a magyar művelődés, nyelv- és szabadságjogok harcos delmezője volt. Kulcsszerepet játszott a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttében. Tevékenységét gróf Széchenyi István is élénk érdeklődéssel figyelte, és több alkalommal is rendkívül elismerő szavakkal nyilatkozott róla. „Adjuk meg, mi az Istené, de adjuk meg azt is, mi e nagy hazafié, ne tagadjuk meg tőle azon babért, melyet érdemle; hiszen nemzetiségünk megmentésében ő az első bajnok” – írta róla röpiratában, a Kelet Népében (1841). Felsőbüki Nagy Pál Bécsben halt meg, és a büki katolikus templom parkjában helyezték örök nyugalomra.