Településtörténet és a helyi vallási élet

Bük a Nyugat-Dunántúl régióban, Vas megyében található kisváros. Az Alpokalja és a Kisalföld találkozásánál helyezkedik el a Répce-folyó síkságán, az osztrák határtól nem messze. Szombathelytől mintegy 25km-re északkeletre, míg Kőszegtől 20km-re keletre fekszik. A település középső részén, jól gondozott parktól övezve áll római katolikus temploma, mely a magyar késő román kori falusi építészet jelentős értéke.

Utoljára frissítve ♦ 2024.03.05. (Kovács Szilárd)
Főhomlokzata egykor itt, a déli oldalon volt

A büki templom 2019. nyarán. A kép előterében Felsőbüki Nagy Pál sírhelye.

Őstörténet, a honfoglalás korszaka

Hogy mikor épült Bük első temploma, pontosan nem tudható. Mindenesetre az 1970-es években, a templomban végzett feltárások során fellelt falmaradványok arról tanúskodnak, hogy már a 12. században templom állhatott itt. Érdemes megjegyezni, hogy az egykori Ablánc település – melyet ma egy erdős területként azonosítunk pár kilométerre Bük határától – már a Karolingok korában, 865-ben katolikus templommal rendelkezett, melyet Adalwin, salzburgi érsek szentelt fel. (1)

Bük területe egyébként bronzkori és kora vaskori régészeti leletek alapján az őskortól lakott volt. A települést határoló Répce-folyó közelében gyakoriak a római kori lelőhelyek. Annak mentén vezetett ugyanis a borostyánút, melyen Sopronon (Scarbantia) és Szombathelyen (Savaria) át szállították a germánok a borostyánkövet Itáliába a Kr. u. 1. században. A templom régészeti kutatása idején több római tetőfedőcserepet fedeztek fel például a szakemberek, másutt pedig egyebek mellett római aranyérme és korabeli füles korsó is előkerült a településen. (2)

A magyarok letelepedésére a Répce völgyében a honfoglalás időszakában – egyes feltételezések szerint talán már 900 körül – sor kerülhetett, egészen a közeli Locsmándig (ma Lutzmannsburg, Ausztria) kiterjedően. A honfoglaló magyarok bejövetelük, illetve letelepedésük előtt találkozhattak a kereszténységgel. Az itt élő elődök, népek egy része a rómaiak korában már keresztény lehetett. Történeti források szerint 945 és 948 között a magyar törzsfők közül Bulcsú és Tormás is felvette a kereszténységet. 954-ben, az augsburgi csata előtti időszakban Bulcsú vezér seregének jelentős részben nyugat-dunántúli katonái közül Szent Wikbert apát térített meg többeket. (3, 4)

A Büki család

Az államalapítást követően létrejövő Sopron vármegyét kezdetben három fontosabb területi egység, illetve ispánság alkotta: a soproni, valamint az annak fennhatósága alá tartozó locsmándi és rábaközi. Bük nevével a vármegye történetében elsőként egy 1265-ből fennmaradt oklevél kapcsán találkozunk: „Büki Sándor és István mind a maguk, mind pedig azok nevében, kiknek megbízásából beszélnek, állítják, hogy Hobaji Kelemen és elődei éppúgy igazi és nemes (nobilis) várjobbágyok, mint ahogy ők maguk is azok, és elődeik is azok voltak” – olvashatjuk az okiratban. (Megj.: Hobaj a középkorban Bük és a szomszédos Bő között helyezkedett el; ma már nem létezik.) (5)

A Büki család tagjai tehát várjobbágyként juthattak a Répce-folyó ezen szakasza mentén birtokhoz a közeli locsmándi ispánság révén, valamikor az államalapítást követően. Majd épp az említett oklevél keletkezésének időszakában, miután határ menti ütközetek következtében a locsmándi vár lakhatatlanná vált, az e területhez tartozó települések a soproni ispánság felügyelete alá kerültek, IV. Béla királyunk döntése nyomán. A várjobbágyok szabadon nem örökíthető birtokot kaphattak a királytól, katonai szolgálat fejében. Békeidőben a várbirtok igazgatásában kellett segédkezniük. Az ellátásukról a hierarchiában alattuk lévő családok gondoskodtak. Feltételezhető, hogy az itt élő elődök a 12-13. században jelentős szerepet tölthettek be az ispánság, illetve a vármegye életében; a falusi viszonylatban ugyanis meglehetősen igényesnek számító büki templom erre a következtetésre ad okot.

A templomot – joggal feltételezzük, hogy a Büki család emeltethette a legrégebben létező, középső településrészen. A későbbi századokból fennmaradt források szerint a leszármazott, illetve a területet utóbb tulajdonló családok közti birtokfelosztás következtében a település több kisebb, önálló részre tagozódott – megnevezéseikben magukba foglalva e családok neveit, mint: Vinclóbük, Mankóbük, vagy Egyházasbük. Utóbbi esetében az előtag viszont egyértelműen a templom helyére való utalás. Hozzávetőlegesen a 16-tól egészen a 20. századig e három településmag maradt fenn önállóan. A ma már Felsőbük, Alsóbük és Középbük néven ismert településrészek 1902-ben egyesültek közigazgatásilag. (6)

A török térhódítás és az egyházszakadás korszaka

1550 körül mintegy ötszázan laktak a (három) faluban. Ekkortájt nagymértékű átrétegződés kezdődött, miután több nemesi család telepedett le a környéken a török elől menekülve. Jutott Bükre a nyugati országrészben letelepülő horvátokból is. A Büki család, illetve a leszármazottaik ezután egyre kevéssé lesznek meghatározóak a település életében. Később, a 17-18. században evangélikus németek is érkeztek a községbe. Ők a horvátokhoz hasonlóan olvadtak be a többségi magyar lakosságba.

A török elleni folyamatos küzdelem századaiban a Felső-Répcevidék alapvetően a szerencsésebbek közé tartozott. Templomlátogatási jegyzőkönyvekben (canonica visitatio) foglaltak és más források utalásai nyomán tudni lehet azonban, hogy Büköt (és templomát) is érték súlyosabb veszteségek, például az oszmán és a tatár sereg e vidéken való átnyomulásai alkalmával. A szentgotthárdi csatát követően (1664) a település több lakóházának pusztulását jegyezték fel. Az 1600-as évek végén pestisjárvány és többszöri árvíz is keserítette a település lakosságának életét. (7)

A reformáció eszméi az egyházszakadást (1517) követően hamar begyűrűztek hazánkba is. A lutheri tanok elsőként Sopron német polgársága körében terjedtek el. A nemesség esetében az új hit melletti döntésben közrejátszott az egyház – mint birtokos – konkurenciájától való megszabadulás, az egyházi javadalmak világi birtokként való megszerzésének vágya. Csepreg és Sárvár kegyurai, a Nádasdyak az új vallásra való áttérése folyományaként, a 16. század második harmadára Bük lakosságának túlnyomó része protestáns lett – ez idő tájt a katolikusság szinte megszűnt a faluban. 1595-ben már saját lelkésze volt a helyi közösségnek, majd 1605-től elfoglalták a katolikus templomot is. Néhány évtizeddel később azonban az ellenreformáció hatására – valamint a hatalmuk megszilárdítására törekvő, katolikus vallású Habsburgok erőszakos politikája, fellépése következményeként – lassacskán újra teret hódított a katolicizmus. 1643-ban ezt a folyamatot felgyorsította a környező települések esetében III. Nádasdy Ferenc rekatolizációja. A templom végül 1673-ig maradt még protestáns kézben, az evangélikusok számbeli többsége azonban csak a 19. század elejére szűnt meg Bükön. (8, 9)

A lutheránusok számos változtatást eszközöltek a templomban, így például fa karzatot és táblás mennyezetet építtettek a hajóban, eltávolították a szentély és a diadalív gótikus élbordáit, amelyeket aztán kripta létesítéséhez használtak fel, valamint ebben az időszakban (1658-ban) épülhetett meg a templomtorony. (Megj.: 14. századi, levéltári forrás utalása nyomán elképzelhető, hogy már 1386 előtt volt tornya a templomnak, azonban erre a régészeti feltárás eredményei nem szolgáltatnak bizonyítékot.) (10)

A Győri Püspöki Levéltárban őrzött legkorábbi Büköt említő templomlátogatás jegyzőkönyve így fogalmaz a 17. század végén (1697) templomunkról: „ezt a templomot Isten és Szt. Kelemen pápa tiszteletére ajánlották. Nincs felszentelve. A névadószent ünnepét nem ünneplik meg. A templom a falun kívül, valahogy tőle távol épült. Zsindellyel fedett. Boltozatos szentélye van. A templom hajóját düledező táblamennyezet fedi. Kétrészes fa kórusa van, kő szószéke, egy kő oltára az úrvacsorához. Tornya kőből készült, három harangja van.”

A 17. század végére a Felsőbüki Nagy család vette gondozásába a templomot. Felsőbüki Nagy István – Sopron vármegye alispánja, aki a büki kastélyt (ma: Szapáry-kastély) is építtette, 1732-ben restauráltatta a templom épületét. Őt 1736-ban a szentély alatti kriptában temethették el egyes feltételezések szerint. Néhány évtizeddel később (1757-ben) újabb, nagyszabású átalakítások történtek a templomban, a barokk jegyében. Ekkor épültek az oldalsó kápolnák.

A Felsőbüki Nagy családdal kapcsolatosan feltétlenül meg kell említeni a településhez köthető leghíresebb személy, az országosan is ismertté váló Felsőbüki Nagy Pál (1777-1857) nevét. Az 1800-as évek nagy változásainak egyik gyakorlati kezdeményezője, és az 1825-ös első pozsonyi reformországgyűlés vezéralakja – kiváló szónok, a magyar művelődés, nyelv- és szabadságjogok harcos delmezője volt. Kulcsszerepet játszott a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttében. Tevékenységét gróf Széchenyi István is élénk érdeklődéssel figyelte, és több alkalommal is rendkívül elismerő szavakkal nyilatkozott róla. „Adjuk meg, mi az Istené, de adjuk meg azt is, mi e nagy hazafié, ne tagadjuk meg tőle azon babért, melyet érdemle; hiszen nemzetiségünk megmentésében ő az első bajnok” – írta róla röpiratában, a Kelet Népében (1841). Felsőbüki Nagy Pál Bécsben halt meg, és a büki katolikus templom parkjában helyezték örök nyugalomra. (11, 12)

Következő oldal