Isten gyermekei vagyunk, akik néha nagyszerűnek tűnő ötlettel elhagyjuk Istent és azt képzeljük, hogy a boldogságot nélküle is megtaláljuk. A visszaúton csak alázattal és bűnbánattal érdemes mennünk, követve az irgalmasság virágait, amelyek mutatják az irányt a megbocsátó Isten felé.
A keresztet nem lehet úgy hordozni, hogy a távolabbi jövőben ránk váró nehézségekre gondolunk és azok leküzdését tervezgetjük. Életünk keresztjével mindig a következő lépést kell megtennünk, arra kell figyelnünk. Ennek a lépésnek a megtételéhez ad Isten kegyelmet és erőt.
A pap olyan, mint az orvos. Ha orvoshoz mész, elmondod, mid fáj, több-kevesebb részletességgel, hogy tudja, hogyan kezeljen a leghatékonyabban.
A szerénységre életünk minden területén törekednünk kell. A becsvágy, önmagunk dicsérete vagy másokkal szemben előtérbe helyezése nem keresztényi lelkület. Isten az alázatosakat, a szerényeket szereti és nekik mutatja meg magát.
A tisztítótűz tulajdonképpen egyfajta túlvilági gyónás, illetve az elégtétel elvégzése. Azért vezekelnek az ott lévők, hogy bűneik hatása csökkenjen a világban.
Emberi gyarlóság, hogy azt hisszük, nekünk jár egy hely, ezért Jézus, ismerve gondolatainkat, arra figyelmeztet, hogy azok, akiket mi nem tartunk esélyesnek, helyettünk jutnak majd be országába: „Sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót.”
Minden ország olyanná válik, amilyenné teszik az ott élők. Szent István király 1000 évvel ezelőtt megérezte azt a felelősséget, hogy ennek az országnak olyan lesz a jövője, amilyen úton elindul.
