Szentmise: dráma három felvonásban

Sokan mondják: „Nem megyek templomba, misére, nem jelent nekem semmit.” Miért? Mert ők maguk nem tesznek bele semmit. Akinek semmit nem jelent a szentmise, az semmit sem tett azért, hogy megértse, mi történik ott – Fulton J. Sheen érsek gondolatai

A Kálvária folytatása

Sokan mondják: „Nem megyek templomba, misére, nem ad nekem semmit.” Miért? Mert ők maguk nem tesznek bele semmit, meg sem próbálják megérteni, átélni.

Sok anyát egyáltalán nem érdekli a foci. Hiába hívják őket meccset nézni a fiaik, nekik az nem jelent semmit. Nem ismerik a játékot, nem törik magukat jobban megismerni és megérteni. Ha valaki hirtelen az athéni Areioszpagoszon találná magát, felfogná-e, hogy itt mondta el védőbeszédét Szókratész és itt szólt Pál apostol az athéni városvezetőkhöz? Hogy mindezt felfogja, neki is vinnie kellene valamit Görögországba!

Akinek semmit nem jelent a szentmise, az semmit sem tett azért, hogy megértse, mi történik ott.

Mi a szentmise? Leegyszerűsítve: fogjuk a Kálvárián a keresztet, amelyre fel van feszítve Krisztus, idehozzuk, és felállítjuk itt és most. A világon bárhol miséznek, fogják és felállítják a keresztet – Nairobiban, Tokióban, New Yorkban vagy itt, ebben a városban. Ez a szentmise. A Kálvária folytatása.

Ahhoz, hogy részesei legyünk, a magunk keresztjeit kell beletennünk. Urunk azt mondta: vedd fel keresztedet mindennap, és kövess engem. Mindenkinek van keresztje. A fiataloknak a tanulás, az engedelmesség; a felnőttek másféle kereszteket hordoznak. Mindannyian idehozzuk a keresztjeinket, Krisztus hatalmas keresztje mellé helyezzük és egyesítjük őket. Ez a szentmise.

A szentmise olyan, mint egy háromfelvonásos nagy dráma. Képzeljük el, hogy Krisztus előtt négy-ötszáz évvel, a görög drámaírás fénykorában született egy hatalmas dráma. Az előadás megindította a szíveket és megtisztította a lelkeket – a bölcs régi görögök szerint ez volt a célja.

Igen ám, de csak egyetlenegyszer adták elő. Aki jelen volt e léleknemesítő előadáson, azt mondta: micsoda kár, hiszen ezt a világon mindenkinek látnia kellene! Hogyan lehetne ezt megvalósítani? Úgy, hogy színtársulatokat alakítanak. Új színészek adják elő ugyanazt a szöveget, ugyanazt a drámát a világ számos színpadán.

Krisztus Urunk halálának drámája is csak egyetlenegyszer játszódott le. Ám az utolsó vacsora éjjelén Urunk azt mondta: úgy készítem elő ezt a drámát, hogy az egész világon előadják majd, hogy megtisztuljanak a szívek és megnemesedjenek a lelkek. „Színtársulatokat” hozott létre, amikor meghagyta apostolainak és papjainak: Ezt cselekedjétek! Ismételjétek! –  Ugyanaz a szöveg, ugyanaz a cél, csupán a színpad más és más.

E dráma három felvonását vesszük most sorra. Az első felvonásban felajánljuk magunkat Krisztusnak. A másodikban vele együtt meghalunk. A harmadikban, mivel vele együtt meghaltunk, új életre támadunk.

Első felvonás: a felajánlás

Egy nagy hazafi mondta: kár, hogy csak egy élete van, amit feláldozhat a hazáért. Úgy értette, hogy nagyobb a szeretete, mint az áldozata; csak egyszer áldozhatja fel az életét, és ezt nem ismételheti meg. Krisztus Urunk életáldozata nem ilyen. Bár csak egyszer adta oda, az odaadás örök: mindörökké ismétlődik a szentmiseáldozatban.

A szentmiseáldozat első fontos része a felajánlás, amikor a pap felajánlja Istennek a kenyeret és a bort. Képpel élve, Urunk letekint a mennyből és így szól: „Máriától kapott emberi természetemmel nem halhatok meg újra, hiszen az már megdicsőült; az Atya jobbján van mint leendő emberi természetetek záloga és ígérete. Meghalhatok viszont bennetek, ti pedig énbennem. Felajánljátok-e magatokat nekem? Szeretetáldozatomhoz immár csakis általatok, rajtatok keresztül tehetek hozzá.”

Mi pedig a kenyér és a bor színe alatt kezdjük magunkat felajánlani az Úrnak. Hadd mondjam el, hogyan történt ez az ősegyházban. A misére érkezők kenyeret és bort vittek magukkal. Vihettek vásznat, gyümölcsöt, búzát, gyapjút, olajat vagy bármi mást is, amire szüksége volt a hívő közösségnek, az egyháznak. A pap az áldoztatórács mellé halmozta az adományokat, hogy mise után szétossza a szegények között. A hozott kenyeret és bort viszont a szentmise felajánlásához használta. Ma már nem viszünk magunkkal kenyeret, bort vagy más javakat; helyettük a kenyér és a bor árának megfelelő pénzösszeget adományozunk.

Fontos, hogy amikor felajánljuk magunkat Istennek, a kenyér és a bor színe alatt tesszük. Miért éppen kenyeret és bort használt Urunk felajánlásunk jelképeként? Először is azért, hogy kifejezze egységünket egymással és vele, Krisztus titokzatos testében. Ahogy sok búzaszem együtt alkotja a kenyeret és sok szőlőszem a bort, úgy mi is, bár sokan vagyunk, egyek vagyunk Krisztusban. Másodszor azért, mert talán nincs a természetben alapvetőbb tápláléka az embernek, mint a kenyér és a bor. A kenyér a föld termésének legjava, a bor a föld vére. Amikor kenyeret és bort viszünk az oltárhoz, a két legalapvetőbb, életadó táplálékunkat ajánljuk fel – s velük együtt életünket, önmagunkat. Harmadszor pedig: a búzaszemeknek és a szőlőszemeknek sokat kell szenvedniük, míg kenyér és bor lesz belőlük. A búzának, hogy kenyérré legyen, át kell vészelnie egy telet, majd el kell szenvednie, hogy megőrlik és megsütik. A szőlőszemeknek a borprés getszemáni gyötrelmét kell átélniük, hogy borrá lehessenek.

Nekünk is, akik felajánljuk magunkat Krisztusnak, az a sorsunk, hogy áldozattá váljunk. A természetnek azon javait vegyük hát, amelyek éltetnek minket, s ugyanakkor létükben igazolják, hogy áldozatra és szenvedésre van szükség, hogy magával Krisztussal egyesüljünk.

A szentmise felajánlásának pillanatában nem passzív nézők vagyunk, mint a színházban. Hanem egy hatalmas dráma szereplőivé válunk. Ott állunk a paténán (az ostyatányéron), amelyet a pap felajánl. Ott vagyunk a kehelyben, részesei vagyunk. Közreműködünk a felajánlásban, amelyet Krisztusnak és általa a mennyei Atyának teszünk.

Ha értjük a felajánlást, tudatosul bennünk, hogy felajánlottuk önmagunkat. Mi történik ekkor velünk? A választ az átváltoztatás adja meg.

Második felvonás: az átváltoztatás

Az átváltoztatás pillanatában a pap kimondja a kenyér fölött: „Ez az én testem”, és a bor fölött: „Ez az én vérem”. Ekkor történik az átlényegülés.

Ahogy valamilyen öltözékben jelensz meg – ami a személyiséged szempontjából esetleges, hiszen át is öltözhetsz –, úgy a kenyérnek és a bornak is vannak külső tulajdonságai. Az átváltoztatás pillanata után kinézetre a kenyér is, a bor is ugyanolyan, mint előtte. Érzékelhető megjelenésük nem változott, de a kenyér és a bor szubsztanciája – lényege – Krisztus testévé és vérévé változott. Honnan tudjuk, hogy azzá változott? Onnan, hogy Urunk, Jézus ezt mondta. Létezik-e ennél nyomósabb érv? Urunk ezt mondta: „Ez az én testem. Ez az én vérem”. Hisszük.

Az átváltoztatás a dráma második felvonása: benne Urunk újra jelenvalóvá teszi kereszthalálát, s mi, akik felajánlottuk magunkat neki, vele együtt meghalunk. Hogy Krisztusnak élhessünk, meg kell halnunk alantas természetünk számára.

Hogyan válik jelenvalóvá Krisztus halála az átváltoztatásban?

Figyeljük meg, hogy a pap nem egyszerre változtatja át a kenyeret és a bort. Nem azt mondja: „Ez Krisztus teste és vére” – ez az életet jelentené. Azzal, hogy külön konszekrál, elszakítja Krisztus vérét a testétől: úgy, ahogy meghalt a Golgotán. Kezéből, lábából patakzott a vér, s a szívtájék átdöfésével utolsó csepp vére is kicsordult. Különvált a testtől a vér, amit az Ószövetség az élet hordozójának tartott.

Az átváltoztatás szavainak elsődleges jelentése nyilvánvaló: a kenyér teste, a bor vére lett Krisztusnak, aki a szentmisében megújítja keresztáldozatát. Ám másodlagos jelentésük is van, hiszen mi is felajánlottuk magunkat a kenyérrel és a borral. Krisztus nincs egyedül a misében; mi is vele vagyunk.

Mi történt velünk? Krisztussal együtt meghaltunk. Meghaltunk a rossznak: a gőgnek, a kéjvágynak, az irigységnek, a torkosságnak, a restségnek, a kapzsiságnak. A Szőlőtő feláldozta magát a kereszten; most pedig a szőlővesszőkkel együtt áldozza fel magát a szentmisében.

Így mi is mondhatjuk Urunknak:

Ez az én testem; ez az én vérem.
Mindaz, ami vagyok: testem, vérem, értelmem, akaratom,
vágyaim, szándékaim és motivációim,
mindaz, mi lényegem, immár a tiéd.
Meghalok veled együtt.
Kérlek, változtasd át mindezt,
hogy többé ne a magamé legyek, hanem a tiéd.
Életem külső körülményei, minden, ami esetleges:
hivatásom, feladataim – mindez megmaradhat, hisz csupán felszín.
De ami lényegileg, hozzád való kapcsolódásaimban vagyok,
tedd istenivé, kérlek.
Meghalok veled együtt, Krisztus, a Golgotán.

Ez az átváltoztatás.

Harmadik felvonás: a szentáldozás

Az átváltoztatásban feláldozott bárányok lettünk. A szentáldozásban pedig kiderül, hogy semmi sem veszett el. Nem haltunk meg; visszakaptuk az életet. Az átváltoztatásban meghaltunk alantas énünk számára, s most megnemesedve, gazdagabban kapjuk vissza lelkünket.

A szentáldozásban átadjuk emberségünket, és Krisztus istenségét kapjuk cserébe. Odaadjuk az időnket, s ő megajándékoz örökkévalóságával. Letesszük bűnünket, meghalunk a bűnnek, s ő megajándékoz kegyelmével. Lemondunk önakaratunkról, és befogadjuk az isteni akaratot. Lemondunk múló ragaszkodásokról, s ő magát a szeretet lángját, a szentáldozásban történő egyesülést adja cserébe.

A szentáldozás Krisztus életével, halálával és a titokzatos Test tagjaival egyesít minket. Egyesít Krisztus életével: a szentáldozásban történő egyesülés egyik csodálatos titka ez. Hogy megértsük, gondoljunk a természetre. Ha beszélni tudnának a földben található ásványok vagy a tavaszi napsugár, azt mondanák a növényeknek: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A növények és füvek a mezőn, ha megszólalhatnának, azt súgnák az állatoknak: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A növények és az állatok, ha beszélni tudnának, így szólnának hozzánk: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A szentáldozásban pedig Krisztus mondja nekünk: „Ha nem táplálkoztok velem, nem lesz élet bennetek.”

Az átalakulás törvénye érvényesül: a vegyület növénnyé, a növény állattá, az állat emberré alakul, az ember pedig Krisztussá. Krisztus élete van immár bennünk. Ez a szerelem nagy pillanata: meghaltunk annak, ami alantas, és magasabb létrendbe léptünk.

Ebben a magasabb létrendben, akárcsak a házasságban, három szereplő van: aki szeret, akit szeret, és a szerelmük. A férj önmagát adja a feleségének, a feleség a férjének. A szeretett lény szerelme legyőzi szerelmesét, ebből fakad a szerelem mámora. Ami a házasságban a férj és feleség egyesülése, az a lélek számára a szentáldozás. A lélek egyesül azzal, aki szereti: Krisztussal. A szeretett lény azzal, aki szereti. Ebből fakad a szerelem mámora.

A szentáldozás nemcsak Krisztus életével, hanem halálával is egyesít. Miért? Mert még nem léptünk át a dicsőségbe. Bennünk él a régi ember: bűneink, bűnös vágyaink, gőg, irigység, kapzsiság. Mindezek számára meg kell halnunk, ahogy az átváltoztatásban láttuk. Szántáskor a földműves nagyon is az életért munkálkodik, ám kitépi a gyomot. Hogy a gabonának élete legyen, a gyomnak pusztulnia kell. Hogy bennünk Krisztus élete bontakozzék, a régi embernek meg kell halnia. Hogy az isteni életet óvjuk, meg kell tagadnunk magunkat mindabban, ami alantas bennünk.

Hogyan tükrözi ezt a természet? Ha a növény beszélni tudna, azt mondaná az ásványoknak: „Bennem akartok élni? Növény vagyok, ti csupán kristályok. Így nem élhettek bennem. Át kell alakulnotok, meg kell halnotok önmagatok számára, hogy bennem élhessetek.” Az állat pedig így szólna a fűhöz: „Te nem látsz, nem ízlelsz, nem tudsz mozogni. A mi birodalmunk magasabb rendű, mint a tiéd. Akarsz a mi birodalmunkban élni? Ahogy most vagy, nem lehetséges. Csak úgy, ha kiszakadsz a földből és megőrölnek a halál fogai.” Az ember mondhatná az állatnak: „Te nem tudsz gondolkodni és nem pásztázod az egeket. Magasabb létrendben élek, mint te. Akarsz bennem élni? Akkor vesd alá magad a késnek. Véred ontása árán élhetsz a mi birodalmunkban.” Urunk, Jézus pedig nekünk mondja: „Ha nem veszed fel mindennap a keresztedet és nem követsz engem, nem lehetsz a tanítványom.”

A szentáldozás Krisztus titokzatos Testének tagjaival is egyesít. Az áldozásban eggyé leszünk a világszerte jelenlévő Egyház minden tagjával.

A testünket alkotó sok millió sejtet a vérplazma vagy nyirok táplálja. A test összes csatornáján keresztül áramolva táplál, gyógyít. Minden sejt ajtaján kopogtat. A vérplazma keringése az emberi testben halvány mása annak, ahogyan Urunk működik titokzatos Testében. A titokzatos Test nem sejtekből, hanem emberekből áll, akiket nem emberi tápanyag, hanem mint „isteni vérplazma”, az Eucharisztia isteni élete jár át. Az Eucharisztia teszi eggyé az Egyházat. A szentáldozás egyesít a világegyház minden örömével és szenvedésével, így az üldözött keresztényekével is. Minden szentáldozással tudatosabbá válik bennünk: tennünk kell hitünk terjedéséért, hogy gyarapodjék Krisztus Teste és növekedjék benne való összetartozásunk tudata.

Mindig gondoljunk e három felvonásra és arra, hogy részt veszünk Urunk keresztáldozatában. Valóban jelen vagyunk a Golgotán. Ismerjük fel: a természet törvénye, hogy abból élünk, amit megölünk; amit a földből kiszakítunk, vagy az állatokból, amelyeket lemészárolunk. Abból élünk, amit megölünk. Az isteni kegyelem csodálatos paradoxona, hogy mi, akik bűneink által keresztre feszítettük Krisztust, a [vele történő] egyesülés irgalma által élünk.

A szentmisében Krisztus Urunk itt van az oltáron. Gondoljuk csak meg, milyen volna a templom, ha nem égne a tabernákulum melletti kis piros lámpa, amely Urunk szentségi jelenlét jelzi. Közösségi tér, imaterem volna csupán. Mintha az üres húsvéti sírnál állnánk, és az angyal annyit mondana: „nincs itt.” Urunk valóságos jelenlétének köszönhetően azonban az Oltáriszentség ablak az Ég és a föld között. A valóságos jelenlétnek köszönhetően kitekintünk az Égre, s az Ég letekint ránk…

Fulton J. Sheen érsek (1895 -1979) Amerikai római katolikus érsek – számos könyv szerzője, népszerű televíziós és rádiós előadó. „Az életed érdemes élni” c. televíziós műsora heti 30 millió embert vonzott a képernyők elé. A Time magazin úgy nevezte őt, mint „az első teleevangelista”. A munkájáért kétszer kapott Emmy-díjat a legkiemelkedőbb tévés személyiség kategóriájában. Beszédei és írásai ma is rendkívül népszerűek, időszerűek. Kanonizációs eljárása 2002-ben kezdődött meg. 2012 júniusában XVI. Benedek pápa elismerte azt a határozatot, amely szerint a püspök hősies erények életét élte – ez egy lényeges lépés a boldoggá avatási eljárásban.

Illusztrációk: LifeTeen, Győri Egyházmegye, katedra.lodz.pl