A mintegy 250 ezer fős 2. magyar hadsereg részvételével 1943. január 12-én indult meg az a végzetes csata a második világháborúban a Don-kanyarnál, amelynek következtében közel 130 ezer honfitársunk vesztette életét, sebesült meg, vagy került hadifogságba. A vasárnapi szentmise keretében előttük róttuk le a tiszteletünket, majd a hősi szobornál mécsest gyújtottunk emlékükre.
A Soproni Történelmi és Hadijátszó Baráti Kör, valamint a Történelmi Vitézi Rend tagjainak a részvételével mutattunk be ma, január 16-án, vasárnap 10 órakor ünnepi szentmisét templomunkban, hogy méltó módon emlékezzünk meg mindazokról a hősökről, akik a második világháborúban életüket áldozták hazánkért és családjainkért a frontvonalakon.
A mai napon köszönetet kell mondanunk a Mindenható Atyaistennek, hogy létezésünknek teret adott ebben a világban, és azt nem szűkítette néhány évre vagy évtizedre, hanem az örök élet távlatát nyitotta meg a számunkra
– kezdte ünnepi szentbeszédét egyházközségünk plébánosa, Gábor atya.
Meg kell köszönnünk azt is, hogy a valakihez – valamihez való tartozás ajándékát is megkaptuk az Istentől, hogy embernek érezhessük magunkat. Van ugyanis egy nagyobb család; a magyarság – a mi nemzetünk, amelynek alkotórészei, tagjai vagyunk.
Szinte nincsen olyan magyar család, amely ne lett volna érintett 79 évvel ezelőtt a meg nem és ki nem érdemelt gyász fájdalmában. Nagyon sokaknak nem adódott lehetősége arra, hogy hitvestársaknak, gyermekeknek vagy édesapáknak a sírján virágot helyezzenek el, és meggyújtsák az emlékezés mécseseit. A háborút lezáró időszak, valamint az azt követő évtizedek pedig – ismert okokból kifolyólag – nem adtak valódi lehetőséget arra, hogy illő módon elsirassák és meggyászolják az elhunytakat.
A haláleseteket, a fájdalmat nem lehet azonban egyszerűen a „szőnyeg alá söpörni,” mert annak mindig komoly következményei lesznek. Így van ez egyes ember vagy egy nagyobb közösség, akár egy egész nemzetközösség életében is. Éppen ezért fontosak ezek az események – és fontos ez a mai napi esemény, mely nem üres protokoll vagy „kierőszakolt” megemlékezés, hanem szívből fakadó tiszteletadás, kegyeletadás a hősök előtt. Ennek az érzésnek a felindítása, illetve a valakihez – valamihez való tartozás érzésének a felébresztése, erősítése a szívünkben tesz emberré bennünket. Ide tartozik a hazaszeretet is.
Kérjük az értünk meghalt Jézus Krisztustól, hogy adjon mindnyájunknak erőt földi hivatásunkban a becsületes helytállásra és áldozatvállalásra, a kötelességteljesítésre, és ezzel mutassuk meg azt az érzületet, amelyet hazaszeretetnek nevezünk. A felnövekvő generációk számára adjunk saját életünkkel megerősítő példát minderre.
A szentmise után a hősi emlékműnél beszédet mondott Czupy Arnold, a Soproni Történelmi és Hadijátszó Baráti Kör vezetője. Imádsággal és gyertyagyújtással zárult végül a doni katasztrófa 79. évfordulója kapcsán tartott megemlékezés.
Az egybegyűltek nevében koszorút helyezett el a hősi szobor lépcsőjén Szalai Gábor atya; ezt követően pedig a Történelmi Vitézi Rend tagjai, valamint Egyházközségünk nevében Berényi Gáborné, Bük Város Önkormányzata képviseletében Horváth Lajos, a Büki Művelődési és Sportközpont részéről pedig Tóth Tamás intézményvezető gyújtottak meg egy-egy mécsest az áldozatokra emlékezve.
 A büki honvédek többségét Kőszegről, az 5/III. zászlóaljtól vitték ki a második világháború idején az oroszországi frontokra. 1942 októberében a Don-kanyarba kerültek, ahol a legnagyobb részük elesett vagy fogságba került az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés következtében. Több mint 50 katona hősi halála szerepel a háború büki mérlegén – írja Gyurácz Ferenc a Száz magyar falu könyvesháza – Bük c. kötetében. A képen egy helybeli születésű fiatal; Büki József, aki szintén a Doni ütközetben, Boldirevkánál esett el 1943 januárjában. |
Képek az eseményről:
Képek és szöveg: Kovács Szilárd, Szent Kelemen Plébánia
Videó: Burka Gyula, YouTube
Archív fotó: Szabó József – In memoriam büki hősök és mártírok a második világháborúban, 1995
