A mi bűneink okozták Krisztus szenvedését, de ő az egyetlen, akinek végtelen a méltósága, akinek minden csepp vére és minden szenvedése egymagában is elég a világ váltságára.
Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. [Jn 18,1 – 19,42]
Elmélkedés
„És lehajtván fejét kiadá lelkét”
Erdő Péter szentbeszéde az Esztergomi Bazilikában Nagypénteken
Krisztus halála a kereszten engesztelő áldozat. Ő maga mondta az utolsó vacsorán: „ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). Maga Jézus tehát a bűnért való engesztelő áldozatnak tekintette a saját halálát. A kereszt feltárja előttünk a bűn titkát és megmutatja Isten végtelen méltóságát és szeretetét.
A bűnnel megsértett isteni méltóságot egyedül Krisztus engesztelhette ki. Rettenetes teher, rettenetes rabság tehát a bűn, ha emberi erővel képtelenek vagyunk megszabadulni tőle, ha nem tudjuk jóvá tenni, amit elrontottunk, ha az egész emberiség képtelen arra, hogy helyes irányba fordítsa saját történelmének folyását. De miért volt szükség az engesztelésre? Nem nézhette volna el Isten az összes emberi hibát és gonoszságot egyszerűen szelíd mosollyal? Nem tekinthette volna meg nem történtnek a rosszat? – A kereszt fényében látjuk, hogy éppen jósága és végtelen hatalma miatt nem tehette ezt. Isten országa ugyanis nem következmények nélküli ország. A teremtett világ rendjében is mindennek következménye van. Nagyszerű élőlények tömegei pusztulnak el olykor természeti jelenségek miatt. Emberek, ártatlan emberek tömegei pusztultak el újra és újra a történelemben járványok és katasztrófák, vagy éppen az emberi gonoszság következményei miatt. És Isten mindezt nem csak hogy megengedte, de olyan világot teremtett, amelyben helye volt ezeknek az eseményeknek. Isten végtelenül irgalmas, de nem érzelgős. A világban semmi sem jelentéktelen, semmi sem értelmetlen, mindennek megvan a maga súlya és jelentősége.
Az emberi szabadság nem véletlen és nem szeszély, hanem nagyszerű lehetőség, amely felelősséggel jár. A bűn pedig Isten akaratának, szeretetének, a teremtett világ rendjének elutasítása a szabad teremtmény részéről. Ezért jár nyomában a szenvedés. Ezért lesz belőle olyan teher, amely több a puszta személyes bűntudatnál. Nazianzi Szent Gergely, Szent Ágoston és Nagy Szent Leó pápa egyként vallják, hogy Isten puszta akaratával is elengedhette volna bűneinket, akár elégtétel nélkül is. De bölcsessége úgy kívánta, hogy a bűnért adott teljes elégtétel alapján szabaduljunk meg annak minden terhétől és így váljunk alkalmassá az örök boldogságra.
A Jelenések könyvének döbbenetes víziója szerint senki sem volt méltó a hétpecsétes könyv kibontására (Jel 5,4), csakis a Bárány, akiről a mennyben ezt énekelték: „méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek és véreddel megváltottad az embereket Istennek”(Jel 5,9). Krisztus halála volt a végtelen értékű áldozat, mert ő egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. Ekkora súlya van tehát a szabad teremtény lázadásának Isten és a valóság ellen. Ennyire fontos, hogy minden erőnkkel törekedjünk az összhangra a teremtő Istennel és a teremtett világgal.
Gyakran nem vesszük észre a tetteink súlyát. Azt sem tudjuk sokszor, hogy mivel mérgezzük és romboljuk környezetünket. Amikor pedig rádöbbenünk, a pusztító folyamatokat már gyakran képtelenek vagyunk megállítani. Hirtelen ébredünk rá, hogy mekkora kincs a levegő, a tiszta ivóvíz, a körülöttünk élő növények és állatok sokasága, a kedvező hőmérséklet, szél és csapadék. És még mennyi minden, aminek a létezését is csak most kezdjük felfedezni. De Istenhez és az emberekhez fűződő személyes viszonyunkban is apró tettekből épülnek fel a közöny és az önzés falai, amelyek minket magunkat zárnak egyre áthatolhatatlanabb korlátok közé.
A mi bűneink okozták tehát Krisztus szenvedését, de ő az egyetlen, akinek végtelen a méltósága, akinek minden csepp vére és minden szenvedése egymagában is elég a világ váltságára. Ezért mondja Aquinói Szent Tamás az Üdvözítő véréről: „melyből elég volna egy csepp hullni rá, világ minden bűnét meggyógyítaná”. De Jézus nem méricskélte a maga áldozatát. Ő teljes lelkéből szerette az Atyát (vö. MTörv 6,5). Nem a kötelező minimumot ajánlotta fel, hanem a teljességet, ami az ember számára maga az élet. És ezt a teljességet áldozta fel az Atyának értünk, emberekért. Bennünket is így szeret tehát, istenségének teljes méltóságával és emberségének teljes odaadásával.
Krisztus a kereszt magaslatáról is tanít. Isten parancsát, a főparancsot, a legfőbb törvényt tanítja nekünk, hogy mi is teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeressük az Egyetlent, az Örökkévalót, egymást pedig mint saját magunkat. Mert ez nem veszteség, ez nem lemondás, hanem harmónia Istennel és a világmindenséggel. Ebben van életünk és boldogságunk.
Mi egyetlen boldogságunk, szent keresztfa sírva áldunk!
Imádság
Megfeszített Urunk, Jézus Krisztus! Igent mondtál a szenvedésre és igent mondtál a keresztre. Feláldoztad magadat a mi megváltásunk érdekében. Kereszthalálod által teljesen és visszavonhatatlanul átadtad magadat a mennyei Atyának, aki elfogadta áldozatodat. Jézus példájában felismerjük, hogy mindannyiunk hivatása az, hogy egészen Istennek adjuk, neki szenteljük életünket, mert ezzel mutatjuk meg engedelmességünket és így tudjuk viszonozni az ő szeretetét. Uram, kész vagyok meghalni veled, hogy feltámadhassak veled az örök életre.
Forrás: Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek
(2015. ápr. 3. Esztergomi Bazilika) # esztergomi-ersekseg.hu
Imádság: Horváth István Sándor # Evangélium365