„Hallottam a pap hangját, és azt, ahogy a hívek válaszoltak az imáira. A hangok fokozatosan elhalkultak, míg végül csak a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád dallamát tudtam kivenni, és azok kiáltásait, akik ott maradtak…”
A Titanic Southampton kikötőjében, 1912. április 10-én (Wikipédia)
A keresztény hit és a hívő emberek hősies helytállása
A brit Titanic utasszállító hajó, korának legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzzsel rendelkezett, ám már rögtön a legelső útja katasztrófával végződött, miután jéghegynek ütközött 1912. áprilisában. A hajó tragédiájának legismertebb filmes adaptációját James Cameron készítette el, amelyet 11 Oscar-díjjal jutalmazott a filmes szakma. A híres hollywoodi produkció azonban nem mutatott meg mindent: a Titanic utolsó, drámai órái a keresztény hit és a hívő emberek hősies helytállásának nagy tanúsága is volt.
Miután 1912. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán a hajó a jéghegynek ütközött és süllyedni kezdett, a mentés során rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a mentőcsónak kevés. A hajón rekedt zenekar tagjai – felismervén a helyzetet – azoknak, akik velük együtt a főfedélzeten maradtak, a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád c. keresztény himnuszt (videó) kezdte el játszani…
Montvila atya a végsőkig teljesítette hivatását
A hajón három katolikus pap és egy ír papnövendék tartózkodott – a katasztrófát azonban csak utóbbi élte túl. A három pap a többi emberrel együtt vált áldozatává a balesetnek, ámbár nem egészen úgy viselkedtek, ahogy azt James Cameron bemutatta a filmben. Azt tették valójában, ami katolikus papokhoz illik: végig a rájuk bízottak mellett maradtak, és a borzalom szavai helyett a szentségekből és az imából fakadó vigasztalás szavait kínálták.
A papok egyike a huszonhét éves fiatal, litván Juozas Montvila volt. Végig a fedélzeten maradt, és feloldozást adott azoknak, akiknek már nem jutott hely a mentőcsónakokban. E pillanatok egyik szemtanúja megmenekülése után elmondta, hogy Montvila atya „a végsőkig teljesítette hivatását”. Visszautasította, hogy beszálljon a mentőcsónakba, mikor megmenekülhetett volna. Hasonlóképpen cselekedett a negyvenegy éves német Joseph Peruschitz bencés atya is. A végsőkig feloldozást osztott, és vezette a rózsafüzér imáját.
A Titanickal hajózott a New Yorkba, öccse esküvőjére tartó Thomas Byles atya is (ő 1870-ben született). A Titanic későbbi hőse protestáns családban született (apja, Alfred Byles, ismert lelkipásztor volt), 1894-ben azonban áttért a katolikus hitre. Amikor belépett a Katolikus Egyházba, felvette a Thomas (Tamás) nevet. Római teológiai tanulmányai befejeztével, 1902. június 15-én az Örök Városban szentelték pappá. 1905-ben káplánként kezdett el dolgozni a Szent Ilona Plébánián az essexi Ongarban. Innen indult el 1912. április 10-én Southamptonba, ahol a kikötőben várta a legnagyobb óceánjáró utasszállító hajót. Byles atyának a másodosztályra szólt a jegye, ahol elsősorban írek és olaszok (vagy ilyen származású amerikaiak) tartózkodtak.
Többször kínáltak neki helyet a mentőcsónakban, visszautasította
1912. április 14-e a húsvét utáni első vasárnap volt. Mint tudjuk, ez ma az Isteni Irgalmasság vasárnapja. Ezen a napon Byles atya a két másik pappal együtt bemutatta utolsó szentmiséjét. A szemtanúk jól megjegyezték utolsó prédikációjának szavait: Arról beszélt, hogy „kísértés idején ne legyünk lelki roncsok”, és felszólított, hogy „használjuk ki az imádság és a szentségek mentőcsónakját”.
Amikor az 1912. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán megkezdődött a Titanic utasainak drámája, Byles atya megnyugtatta a rémült utasokat, és segített nekik beszállni a mentőcsónakokba. Mindenekelőtt azonban gyóntatott, és vezette a rózsafüzér imáját a süllyedő hajón. Kétszer kínáltak neki helyet a mentőcsónakban, de ő visszautasította. A harmadik osztály egyik megmenekült utasa, Helen Mary Mocklare, aki mindkétszer tanúja volt annak, amikor Byles atya visszautasította, hogy otthagyja a fedélzeten összegyűlt hívőket, később megjegyezte: „Miután feljutottam az utolsó mentőcsónakra, és lassan eltávolodtunk a hajótól, határozottan hallottam a pap hangját, és azt, ahogy a hívek válaszoltak az imáira. A hangok fokozatosan elhalkultak, míg végül csak a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád dallamát tudtam kivenni, és azok kiáltásait, akik ott maradtak.”
A hit hősiessége és a gúnyolódók kacaja
Thomas Byles atya testét soha nem találták meg. Néhány hónappal később öccse, William, feleségével együtt nászútjukon Rómába látogatott, s a házaspár egy kihallgatáson találkozott X. Piusz pápával. A Szentatya állítólag azt mondta nekik, hogy az elhunyt papot „az Egyház vértanújának” tartja. A pápa ezekkel a szavakkal talán nemcsak Jézus szavaira utalt, hogy „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”, hanem a Titanic elsüllyedése előtti utolsó pillanatok borzalmas hangulatára is. Ez nem csupán a fenyegetően tornyosuló hullámokról és a felbillenő hajóról szólt. Több szemtanú ugyanis egybehangzóan állította, hogy azokban a szörnyű utolsó pillanatokban néhány utas, aki hitt a gőzhajó „elsüllyeszthetetlenségben”, kinevette a rózsafüzért imádkozó katolikus papokat. Ezek az emberek állítólag gúnyolták a térden állva imádkozó hívőket. S akkor a víz leszakította a korlátokat…
Vajon mire emlékezteti ez a kedves Olvasókat?
Grzegorz Kucharczyk – Titanic 1912: gőg kontra bizalom az Úrban című cikkének szerkesztett, rövidített változata. Megjelent a Szeressétek Egymást! Magazinban, 2013-ban.
Forrás: Szeressétek Egymást! 2013/2 (9. szám)
Wikipédia: 1. RMS Titanic, 2. Titanic (1997 film)
