Milyen gyakran gyónjunk?

A keresztény reménység nagy kincs, úgyhogy vigyázni kell rá! A rendszeres gyónás azért fontos, hogy ne tömődjék el a forrás, hogy ne szakadjon meg az Úristennel való bensőséges kapcsolat ⇒ Barsi Balázs atya

Nem azért mosakszunk, hogy soha többé ne kelljen mosakodnunk. Igyekszünk tiszták maradni, de számolunk vele, hogy előbb-utóbb úgyis piszkosak leszünk, s ezért természetes, hogy újra meg újra meg is mosakszunk.

Általánosságban a havonkénti gyónást javaslom, mert ez az az időintervallum, amelyre még kellő részletességgel vissza tud emlékezni az ember. Aki ritkábban gyónik, az könnyen abba a hibába eshet, hogy túl általánosan, elnagyoltan látja a legutolsó gyónása óta eltelt időszakot, és a lelkiismerete is eldurvulhat, elveszítheti egészséges érzékenységét.

A havonkéntinál sokkal gyakoribb gyónás viszont azért lehet veszélyes, mert az egyik legkényesebb keresztény lelki betegség, az aggályoskodás kialakulását segítheti elő. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeret túlérzékennyé válik, és a hívő egészen apró dolgokat illetően is újra meg újra elbizonytalanodik, hogy nem követett-e el valami bűnt, s feleslegesen vádolja magát. Ez nemcsak a saját maga számára, de a gyóntató papnak is igencsak terhes lehet, és sokszor nincs is más segítség, mint a vak engedelmesség megkövetelése: „Tessék elhinni, hogy Isten ezt és ezt is megbocsátotta, és tessék áldozni menni, vagy többet ne is tessék hozzám jönni!”

A rendszeres gyónás szembesít azzal, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek egy-egy hibánkat leküzdeni, rossz szokásainkkal szakítani. De bármennyire kiábrándító is, hogy hónapról hónapra, évről évre szinte ugyanazt gyónjuk, kegyelmi tapasztalat is egyben, hogy felismerjük: a krisztusi élet az embernek lehetetlen, Istennek azonban lehetséges; hogy nem természetes, hanem természetfeletti életre vagyunk hivatva. Olyan ez, mint mikor Péter apostol Jézus szavára kezdett a vízen járni. Tehetetlenségünk megtapasztalása éppenséggel hozzásegíthet ahhoz, hogy hitelesen és őszintén tudjunk imádkozni Istenhez, aki megment minket, amikor süllyedünk.

Barsi Balázs OFM Ferences rendi szerzetes, hitszónok, teológiai tanár   1946. január 5-én, Sióagárdon született. 1964-ben belép Szent Ferenc rendjébe. 1965-től teológiai tanulmányokat folytat, valamint az ELTE-n középiskolai tanári diplomát szerez. 1971. augusztus 8-án szentelik pappá szülőfalujában. 1980-tól két éven át biblikus tanulmányokat folytat a strasbourgi egyetemen, itt írja francia nyelvű doktori értekezését. 1982-től főiskolai tanárként biblikus tárgyakat és liturgikát tanít a Ferences Hittudományi Főiskolán, valamint a Pázmány Akadémián. Két évtizeden át a szécsényi rendház házfőnöke, és a ferences rendbe belépő újoncok (novíciusok) vezetője. 2021-ig a sümegi Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplom igazgatója, lelkigyakorlat-vezető lelkipásztor.    Számtalan kiadvány, könyv és könyvfordítás fűződik a nevéhez. 2019-ben hitszónoki és teológiai tevékenységéért Széchenyi-díjban részesült.