2022. április 10. Virágvasárnap [C]

Posztmodernnek titulált korunkban a keresztények is elbátortalanodtak. Nem mernek ünnepelni, kiállni mesterük és megváltójuk mellett. Mintha szégyellnék. Mintha restelkednének tanúságot tenni az örömhírről, csak azért, hogy megfeleljenek a szabadelvű világ elvárásainak…

Munkácsy Mihály – Ecce Homo (Fotó: Wikipédia)

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.”
A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz.
Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!” [Lk 19,28-40]

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténete

Virágvasárnap nemcsak Jézus ünnepélyes bevonulására emlékezünk, hanem a liturgikus keretek között „előrehozott” szenvedéstörténetét is újra átéljük. Szent Lukács sajátos hangsúllyal és teológiai megközelítéssel számol be a jeruzsálemi bevonulásról. Ami nála feltűnő, az az örömujjongás. Az öröm evangélistájaként ír a pogányságból megtérteknek. Elhagyja a zsidó hozsanna szót, helyette a gyermekségi történetből ismert angyalok énekét idézi. Szintén nála vesszük észre a farizeusok „odamondását”, mely szerint Jézus hallgattassa el éljenző tanítványit és az ünneplő tömeget. Ekkor hangzik el az elgondolkodtató és a tétovázó hívőket is állásfoglalásra késztető kijelentés: Bizony mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni…

Posztmodernnek titulált korunkban a keresztények is elbátortalanodtak. Nem mernek ünnepelni, kiállni mesterük és megváltójuk mellett. Mintha szégyellnék. Mintha restelkednének tanúságot tenni az örömhírről, csak azért, hogy megfeleljenek a szabadelvű világ elvárásainak, amely a hitet a magánszférába száműzné. A barkaszentelő körmenet is arra hivatott, hogy kihozza belőlünk ezt az ujjongást. Az egyedül törékeny, tömegként manipulálható ember könnyebben tüntet, lázad, sztrájkol és rombol, „feszítsd meg”-et kiáltva, minthogy közösségként önfeledten ünnepeljen, és dicsőítse Istent. Pedig a történelem folyamán a kövek is megszólaltak. A régészeti kutatások is szó szerint visszaigazolták a Biblia leírásait. Egyházi ünnepek, Mária-jelenések, búcsúk színhelyén, a Szent Péter-téren éppúgy, mint egy kis falusi templom kertjében katarzist élhetünk át egy közösség tagjaként is, akárcsak a jeruzsálemiek, akik szemtanúi voltak a szenvedő király bevonulásának.

A földi nagyságok, sztárocskák élvezik, ha megfürödhetnek a tömeg rivaldafényében. Elkapja őket a hév, mosolyogva pózolnak rajongóik vaku-kattogásai közepett, aláírásokat osztogatnak, arcuk reklámhordozó lesz, és az újságok címoldalán szerepelnek. A mi megváltónk nem ilyen. Hiúsága gyengeségén nem fog ki az éljenző tömeg. Dávid fia szamaragolva vonul be a keresztre feszítés városába, és ez a római hadvezérek diadalmenetével összehasonlítva is sokatmondó különbség, amely önmagáért beszél. Új értelmet ad a hatalomnak, az uralkodásnak, és a szeretet parancsának értékrendjét teszi meg életünk alapjául.

Ma már nem engedhetjük meg azt, hogy politikai hatalmasok, különféle lobbik és érdekek mentén félrevezessenek, megosszanak és Jézus Krisztus vagy egyháza ellen fordítsanak. Számunkra ez a Messiás igazi szabadságot hozott. Az ő kinyilatkoztatása a Golgotán, a kereszten lett a leginkább egyértelmű: legyőzte a halált hordozó sátánt. Magára vette az emberi lét nyomorúságát, és üdvözíteni akarja a bűnös emberiséget.

Virágvasárnap nemcsak koncerttermekben csendülnek fel a klasszikus zeneművek megrendítő passiói, hanem templomainkban is felidézzük, valósággal eljátsszuk Urunk szenvedéstörténetét. Érzékeltetni szeretnénk a Megváltó szenvedésének és Isten szeretetének szoros kapcsolatát. Ezzel mi is mintegy részesei, aktív szereplői leszünk a keresztútnak…

A passiótörténet felolvasása és átelmélkedése ma ezért is időszerű és találó. Szenvedés és szeretet egy tőről fakad. A kereszténység egy hallatlan tapasztalat örömét osztja meg a világgal: Isten nem az erőszak győzelmével hivalkodó, nem a gyengéken és kiszolgáltatottakon átgyalogoló hatalmas úr, hanem velünk együtt szenvedő, érettünk, emberekért a halált is megkóstoló Isten. Így emel fel földhözragadtságunkból, és édesget újra magához.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.