Néha gyengülni érezzük feltámadásba vetett hitünket, néha a feltámadás reménye elhalványodik szívünkben. Az ilyen helyzetekben erőt ad nekünk az élmény, az Isten-látás élménye, amelyben csak egy hegyen, egy lelki magaslaton részesülhetünk.
Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!” [Mt 17,1-9]
Elmélkedés
Felfelé nézünk
Fiatalokkal kirándulunk a Somló-hegyen. A hegy lábához érve nagy lendülettel indulunk felfelé gyalog, mert vonz minket a magasság. Amikor felérünk, nem kívánkozunk hamar lefelé, visszafelé indulni. Jó megpihenni, rácsodálkozni fentről a világra. Jó messze nézni, távolba s jövőbe látni, az eljövendőről elmélkedni, közelebb lenni az éghez. A kilátóból a horizontot figyelve a föld és az ég összeolvad, s bár a szemem mást parancsol, értelmem mégis megkülönbözteti, hogy mi van fent és mi van lent. Talán még gyerekkorunkban kezdtük el e megkülönböztetést, amikor pólyás gyermekként a kiságyból felnéztünk édesanyánkra. Minden jót, minden szeretetet, minden gondoskodást, minden biztonságot felülről, tőle vártunk, tőle kaptunk. E gyermeki lelkülettel tekintünk felnőttként is mindig az ég felé, minden jót, szeretetet, gondviselést, megbocsátást, üdvösséget Istentől várva. Mert idővel megtanultuk, hogy a lenti dolgok alantasak, a fentiek fenségesek, s csak a sátán törekszik összekeverni e két világot, hogy összezavarjon minket. A hegyen nem csak a tér különül el fentre és lentre, hanem azt érezzük, hogy titokzatos módon az idő is kettéválik mulandóra és örökkévalóra. Itt megfeledkezve hétköznapi gondjainkról és mulandó vágyainkról mintha jobban figyelnénk a maradandóra, az örökre, az el nem évülőre.
A második nagyböjti vasárnap negyedik kiválasztottként csatlakozunk Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz, hogy felmehessünk Jézussal a hegyre. Felmegyünk, mert fenséges dolgokat szeretnénk látni, az Úr isteni dicsőségét a színeváltozáskor. Szívünkben érezzük a vágyat, hogy minél többet együtt kellene lennünk Jézussal, s ez különösen is igaz a mostani nagyböjti időszakra. Mondjuk ki: jó vele lenni, jó a közelében lenni, jó, ha jelen van életünkben. Felmegyünk a hegyre, amely a hagyomány szerint a Tábor-hegy volt, s onnan felfelé nézünk, az örökkévalóra tekintünk, bepillantást nyerünk a mennyországba. Megértjük, hogy milyen dicsőség vár Jézusra szenvedését követően a feltámadás által, s mi vár ránk, ha Krisztussal élünk és halunk meg, amikor minket is feltámaszt az örök életre az Atya. Néha gyengülni érezzük feltámadásba vetett hitünket, néha a feltámadás reménye elhalványodik szívünkben. Az ilyen helyzetekben erőt ad nekünk az élmény, az Isten-látás élménye, amelyben csak egy hegyen, egy lelki magaslaton részesülhetünk.
A ma olvasott Máté szerinti változat ugyan nem tesz említést róla, de Lukács evangéliumában szerepel, hogy Jézus a hegyen Mózessel és Illés prófétával „az ő eltávozásáról beszélt, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni” (Lk 9,31). Az „eltávozás” alatt mindazokat az eseményeket kell értenünk, amelyek Jézussal történtek élete utolsó napjaiban, tehát szenvedésére és halálára kell gondolnunk. A mi Urunk tehát tudja, milyen sors vár rá, mit kell elszenvednie az emberi gonoszság és gyűlölet miatt. Lejön a hegyről és elindul Jeruzsálem felé, elindul a szenvedés útján, a kereszthalálhoz vezető úton. Elindul és végigmegy azon az úton, amelyet a mennyei Atya jelölt ki számára. Nem menekül el, nem keres könnyebb lehetőséget, nem akarja későbbre halasztani az eseményeket. Az Atyának való engedelmesség és az emberek iránti szeretet vezeti ezen az úton, a megváltás útján.
Az én számomra az a kérdés, hogy végigmegyek-e Jézussal ezen az úton? Felveszem-e életem keresztjét és a Krisztustól tanult türelemmel hordozom-e azt? Vállalom-e a gyengeség, a betegség, a szenvedés keresztjét? Milyen lelkülettel viselem azokat a bántalmazásokat és üldözéseket, amelyek hitem miatt érnek? Ha hűséges maradok Krisztushoz a szenvedésben, abban a dicsőségben fogok részesülni, amelyben ő részesült a feltámadásban.
Imádság
Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad számunkra, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!
Forrás: Horváth István Sándor (Evangélium365)
Fotó: Mariazell, Kálvária-hegy (Szent Kelemen Plébánia)
