Vajon előttünk magyar keresztények előtt, van eszmény? Tudjuk, hogy miért imádkozunk? Mi Isten akarata, amihez kéri a mi közreműködésünket? Könyörögjünk Szent Istvánhoz azért az odaadásért, ami nélkül nem lehet szentnek lenni, igaz embernek lenni.
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. [Mt 7,24-29]
Elmélkedés
Hogyha királynak lenni csak annyit jelentene, hogy fölvenni egy ruhát, koronát tenni a fejre, nagyon könnyű dolog lenne. Csakhogy nem a ruha teszi az embert. Az evangéliumban a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. Óriási a kettő között a különbség. Mind a kettő ember, és épít is mind a kettő, de mennyire másként! Az ember alapadottsága az, hogy építsen; elgondoljon valamit és megvalósítsa. Betöltse valahogy azt a teret, lehetőséget, ami előtte áll. A bölcs ember a szívéből jó dolgokat vesz elő. A szíven, a bensőn múlik a bölcsesség titka. Oda nyúlnak le a dolgok mindenkinél. Királynál, meg koldusnál, meg egyszerű embernél egyformán. A titka a dolgoknak a mélységeinkben van.
Az építés, az országépítés, vagy az élet építése egyaránt, persze föltételezi először a látást. Szent Istvánnál is az első dolog volt – és ezért csodálom én őt elsősorban, hogy fiatal létére – 20-22 éves létére – mikor trónra került, már látott. Ahhoz, hogy bölcsek legyünk, először valóban meg kell látnunk, hogy mi az Istennek az akarata számunkra. Ez a fiatalember, amint trónra kerül, már lát. Valóban szokatlan éles és messze ható, nagy távlatokat átfogó tekintettel lát.
Hogy hogyan alakult ki benne ez a látás, az az ő titka, és a Szentlélek Úristené. Fölvette a hatásokat is, a jó hatásokat is. Gellért és Szent Adalbert hatását. Főleg Adalbert, ez az igazán európai műveltségű és távlatú ember volt nagy hatással rá. Éppen az érése, a férfivá érése idején. Látta az idők jeleit. Látta az akkori Európát, ami az akkori világnak számított. Fölfogta a különbségeket, hogy az ide hazát alapító nemzete előtt milyen feladat áll a kereszténynek számító Európában, és fölfogta a maga szerepét ebben. Mert hát királynak született. Fejedelmi családba született. Ez a helyzet is kényszerítette, hogy lásson, hogy messze nézzen. Nemcsak a maga kis élete távlatából, hanem egy nemzet életének a távlatából. Hogyan jutott erre a látásra? Nem pottyant csak úgy az ölébe! Keresnie kellett, és imádkoznia kellett azért, hogy kitisztuljon a látása. Ha a mi életünkben a látás körül idős korunkra is bajok vannak, az mindig onnan származik, hogy nem imádkozunk eléggé, úgy ahogy kellene. Amikor káprázatok vagy hiú kísértések homályosítják el az ember tekintetét, ez mindig az ima hiányából van.
No, de azért nem elég csak látni, mert az Úr Jézus is azt mondja, hogy a bölcs ember az, aki hallja az én szavamat, az én tanításomat, majd azt valóra is váltja. Mert ha még csak halljuk, fölismerjük, hogy mit jelent szerzetesnek lenni, de nem valósítjuk meg, akkor balga emberek vagyunk. Ostobák, más szóval. Ha soha nem lépünk a tettek mezejére, az alapok körül lesz aztán a baj. Homokká válik a szikla.
A látás, hallás és megvalósítás között van ott még valami döntő fontosságú valami. Ez az odaadás, a neki szenteltség. Amit másodsorban csodálok még Istvánnál. Azt mondják az újabb kutatói az ő életének, hogy talán a koronázás alkalmával érett meg Istvánban ez a nagy dolog, a belső odaadottság. A koronázás nem csak egy külső szertartás volt az életében, hanem döntő volt abban, hogy teljesen Istennek szentelte magát. Mikor reggel a szertartás előtt az érsek és a püspökök érte mentek a királyi palotába, odavezették a templomba, és ő leborult ott, kereszt alakban elterült az oltár előtt csöndben. Mert a csönd kell ahhoz, hogy az ember odaadottá érjen. Mikor aztán fölsegítették és fölkenték olajjal a homlokán, vállán, mellén, és ráadták a palástot, majd a koronát, akkor az nem csak egy beöltözés volt. Egybeesett az ő belső megérésével, a teljes odaadásának a fénye kísérte a beöltözést. Ez aztán meglátszott egész életén. Ez nem pusztán valami akarat bajnokság volt, hanem alázat volt, Istenbe kapaszkodás volt, odaadás volt. Az odaadás viszont nem lehet igazi, ha nincs mögötte a folyamatos belső küzdelem önmagunkkal. Amelyet minden nap folytatni kell, nem szabad abbahagyni egy óvatlan pillanatban sem. A bölcsességhez itt volt a titok…
Akkor aztán következhetett a megvalósítás. De ez a megvalósítás is szinte emberfelettien nehéz volt Istvánnál. Mindjárt egy olyan feladat állt elé, amit én nem is fogok megérteni soha talán. Nem tudom a titkát annak, hogy egy ember teljesen szentül, Istennek odaadottan, hogy vehet kardot a kezébe, és hogy vághat a másikra. Hogy mehet neki a többinek? Egy sereg vezérletével a másik seregnek? Ezek a döbbenetes idők egy király életében, és volt az ő életében sok ilyen. Mikor Henrik császár jött elé, az ország ellen. Akkor szükség volt István egész harci bölcsességére, ami szintén megvolt benne. Hogy nekitámadjon, legyőzze, és kikergesse őket, és a hátukba menjen. Még Bécset is elfoglalták. Henrik hadsereg nélkül ment haza, mint ahogy a krónikákban föl van jegyezve röviden. Ezt nem tudom megérteni. Ehhez döbbenetes nagy odaadás és hivatástudat kell. Pedig, ugye benne van az életünkben, a keresztény életünkben a harcnak a kötelezettsége, hogy „ellene mondasz”!? Ez is megvolt benne, a harc és a munka. A fáradhatatlan utánjárás, törvényalkotás.
Mindennek a titka az imában kell, hogy legyen. Mert tapasztalhatjuk, hogy minél több tennivalónk van, annál inkább az imára kell fordítani az időnket. Mert az imában érlelődik meg a dolgok rendje, hogy mit tegyünk először és másodszor. Hogy mi a legfontosabb. Így nyílik ki előttünk István élete. Így érezzük, hogy mennyire közel van hozzánk. Mert ahhoz, hogy mi ezt a kis kört, ezt az életünknek szűknek látszó lehetőségét legyőzzük, megbirkózzunk ezzel a magunk kis idejének a fölhasználásával, a magunk kis képességeinek a rendbe szedésével, a szavaink, a beszédünk megfékezésével, hogy az a kis ország engedelmeskedjen nekünk, és Isten akaratának, hogy alá legyen rendelve Jézus Krisztusnak, ehhez is királyság kell. Ehhez is harc kell. Ha nem is fegyver, kard van a kezünkben, kormányozni kell a nyelvet, a kezünkből kiszaladó akaratot, vagy viselkedést. Ahhoz, hogy bölcs emberek legyünk, hogy mi is a szentség útjára lépjünk. Véres harcokba kerül ez. Mindennapi harcba. Így érezhetjük magunkat rokonnak Szent Istvánnal.
Az embernek az a benyomása, hogy ebben az országban most rettenetesen hiányoznak az ilyen emberek. Megkérdezték 400 leérettségizett embertől, fiatalembertől, hogy mit lát maga előtt eszménynek. Mit lát a nemzet előtt feladatnak. Mi az, amit ő úgy tart, hogy az veszélyes, és ezért szembe kell szállni vele. S a válaszból kiderült, hogy a fiatalok előtt nincs valódi eszménykép, távlat! Döbbenetesen elszegényedett ilyen szempontból a nemzetünk, a hazánk! Valahogy elmosódik előttünk az, ami István előtt ott volt, mint Isten akarata, amit meglátott.
Vajon előttünk – keresztények, magyar keresztények előtt – van eszmény? Tudjuk, hogy miért imádkozunk? Mi Isten akarata, amihez kéri Isten a mi közreműködésünket? Könyörögjünk Szent Istvánhoz azért az odaadásért, ami nélkül nem lehet szentnek lenni, nem lehet igaz embernek lenni. Még magyarnak sem lehet lenni. Tanuljuk el tőle az Isten akaratának fölismeréséért küzdő imát! A rosszal birkózó imának a titkát, hogy ránk is építhessen Isten. Ne homokra építsünk, ami aztán összeomlik, hanem sziklára találjunk az építésünkben. Összefogva, egymást segítve. Akkor járunk az ő nyomában. Erre adja kegyelmét az Úr Jézus, a királyok királya mindnyájunknak.
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! A te személyed és keresztény hitünk az a sziklaszilárd alap, amelyre érdemes személyes és családi életünket, valamint hazánk jövőjét építeni. Ezt ismerte fel Szent István király, aki királyságát nem uralkodói elnyomásra használta fel, hanem népének, a magyar nép szolgálatára. Egész életét arra szentelte, hogy minden erejével, Istentől kapott tehetségével és képességeivel téged és magyar nemzetét szolgálja. Hisszük, hogy a kereszténység kincse adott népünknek lelki erőt az elmúlt évszázadok nehézségei során. Segíts minket a jövőben is, hogy Szent István példája szerint úgy fáradozzunk földi hazánk építésén, hogy közben a mennyei haza felé is törekedjünk!
Forrás: 1. Vácz Jenő SJ (vaczjenosj.blog.hu) 2. Horváth István Sándor (Evangélium365)
Kép: Székely Bertalan – Az ország felajánlása (Pécsi székesegyház)
Fényképezte: Loósz Róbert
