Az emberi élet folytonos zarándokút az örök haza felé, s ezen az úton a feltámadt Krisztus társul hozzánk, mint az emmauszi tanítványokhoz. Ők mindaddig, míg látták Jézust, nem tudták, kicsoda ő valójában, amikor viszont felismerték a kenyértörésben, máris eltűnt a szemük elől.
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. [Lk 24,13-35]
Elmélkedés
Az emberi élet folytonos zarándokút az örök haza felé, s ezen az úton a feltámadt Krisztus társul hozzánk, mint az emmauszi tanítványokhoz. Ők mindaddig, míg látták Jézust, nem tudták, kicsoda ő valójában, amikor viszont felismerték a kenyértörésben, máris eltűnt a szemük elől. Azt, hogy mi is felismertük őt a hitben, az bizonyítja, hogy nem látjuk őt. Ez az ismeret ugyanis végtelenül több, mint a látás. Mérhetetlenül értékesebb ajándék nem látni Krisztust, de tudni, hogy kicsoda, mint látni, de nem ismerni őt. Azoknak, akik még nem ismerik Jézust a hitből, szívük lángolása jelzi, hogy életük egyetlen reménye Jézus. Azoknak viszont, akik már ismerik, a szent félelem jelzi az üdvösség további útját. Mert nem elég elméletileg tudni, kicsoda is Krisztus: az ő egzisztenciális ismeretét csak az az üdvös félelem adhatja meg, mely kiöl a szívből minden más, profán félelmet, és így felszabadít a bűnös világ szolgaságából. Azért szent ez a testünket-lelkünket átjáró, édességes félelem, mert hozzákapcsol a szent Istenhez, nem pedig elválaszt tőle. Ez idézi elő a megrendültséget, amely nélkül senki sem üdvözülhet.
Az emmauszi evangélium még két nagy kegyelmet tár elénk: a kenyértörés, a szentmise végtelen ajándékát, és az apostoli közösségét. Ezek nélkül a Krisztusba vetett hit elsekélyesedik, egyéni látomássá zsugorodik, s nem talál vissza Jeruzsálembe, velük viszont az Egyház közös hitében elnyeri teljességét.
Imádság
Feltámadott Jézusunk, számunkra már nem titokzatos Idegen, hanem a Felismert vagy, aki Rólad szerzett belső ismeretünket mind inkább elmélyíted a szentáldozásban. Kérünk, őrizd meg szívünket a szent megrendülés állapotában, hogy felszabadulva a bűnös világ szolgaságából egyre jobban ragaszkodjunk Hozzád, és segíts, hogy személyes, belső ismeretünk utat találjon az Egyház közös hitébe és az apostolok közösségébe, hogy ott kiteljesedhessen, és testvéreinknek is javára legyen.
Forrás: Barsi Balázs atya (Magasság és mélység)
Kép: Facebook
