Sokszor környezetünk figyelmeztet rá, hogyan beszélünk; mi észre sem vesszük, hogy szavainkkal néha gyilkolunk. „Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.”
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskeborról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéről beszél a száj.” [Lk 6,39-45]
Elmélkedés
A fa gondozásáról gyümölcse tanúskodik, az ember szívének gondolkodásáról pedig a beszéde
Nem tudjuk, mi lakik bennünk, szavaink azonban árulkodnak a magunk elől is leplezett önmagunkról. Sokszor környezetünk figyelmeztet rá, hogyan beszélünk, mi észre sem vesszük, hogy szavainkkal néha gyilkolunk.
Talán könnyebb volna egyáltalán nem beszélnünk, mint odafigyelni szavainkra. De éppen ezt kell gyakorolnunk. Akinek hivatása, hogy beszéljen vagy írjon, az jól tudja, hogy minden szónak a helyén kell lennie. Nem mellékes egyetlen jelző, egyetlen igekötő sem, mert minden a belső világról árulkodik és az emberi lélek titkait nyilatkoztatja ki. Tanuljunk a költőktől, akik veszik a fáradságot, hogy félnapokat töltsenek azzal, hogy megleljék a megfelelő igét, akik nem adják ki kezükből a művet, míg tökéletesre nem csiszolták, akik tudják, hogy bármilyen nagyszerű, amit írnak, mégis csak töredék, mert az emberi szó nem alkalmas arra, hogy kifejezze a kifejezhetetlent.
Milyen jó lenne szavainkat Isten előtt megrostálni az evangélium rostáján, legalább akkor, miután már kimondtuk őket! A szívünket ismernénk meg jobban általa, hiszen a szív bőségéből szól a száj. S mi lenne fontosabb, mint szívünket megismerni, főleg miután már Urunk, Jézus Krisztus fönséges ismeretének birtokába jutottunk?
Ha az életünk haszontalan szavakban szóródik szét, akkor sohasem fogjuk meghallani a szívünk mélyeit, ahol Krisztus él és beszél a csöndben. Nem leszünk semmivé sem, s végül, ha eljön az idő, hogy kinyilvánítsuk, kik és mik vagyunk, elnémulunk a legfontosabb döntés pillanatában: már elmondtunk mindent és kimerítettük magunkat a beszédben, mielőtt még bármi mondanivalónk lett volna. (Thomas Merton)
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! A te életutad és főként keresztutad azt tanítja nekünk, hogy rá kell találnunk a szeretetre és rá kell lépnünk a szeretet útjára. Nem kitalálnunk kell azt, hogy miként szeressünk, hanem azt kell tennünk, amit te is cselekedtél: szeretetből odaadtad, felajánlottad magadat az Atyának értünk, emberekért. Önként, szeretetből tetted ezt, ahogyan minket sem kényszerít semmilyen külső erő, hanem egyedül a szeretet szívünkbe írt törvénye indít minket. Segíts, hogy ne csak szóval hirdessük a szeretet parancsát, hanem megtegyük mindazt, amit kérsz tőlünk.
Forrás: Barsi Balázs atya (Magasság és mélység)
Ima: Evangélium365
Fotó: Congerdesign, Pixabay