Manapság hajlamosak vagyunk elkendőzni a bűnt, kitolva a személyes szabadság határait olyan mértékben, ami már rombolja a közösséget. Eközben könnyedén megszóljuk testvérünket, pletykáljuk, kiteregetjük vétkét mások előtt, a személyes találkozás alkalmával azonban sunyi módon, ál-udvariasságból, az „ártatlanság” vélelmének leple alatt elhárítjuk a felelősséget.
Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” [Mt 18,15-20]
Elmélkedés
A testvéri megintés szabályait ma sem kellene elfelejtenünk. Felelünk egymásért, de a közösségnek is felelős vezetői vannak, akik azért tudnak egy személyben dönteni, mert a rájuk ruházott felelősséget maga a Szentlélek biztosítja, belülről. Ahogyan mindannyiunkban személy szerint is, ha hagyjuk. Ehhez viszont nevén kell neveznünk a bűnt. Nem letagadni, nem elkenni, nem kimagyarázni, nem úgy keresni belőle a kiutat, hogy nem veszünk tudomást róla. Szeretettel, tapintattal, de egyenesen – először négyszemközt – közöljük vele, hogy nem helyes, sőt bűn, amit tesz. Nem őt ítéljük el, hanem a bűnét. Őt szeretjük, de bűnös tettével nem tudunk azonosulni, azt nem tolerálhatjuk. A Biblia szerint az őszinte szó olyan, mint a csók, és a jókor kimondott szavak, mint aranyalmák ezüsttányéron (Péld 24, 26 25, 11).
Manapság hajlamosak vagyunk elkendőzni a bűnt, kitolva a személyes szabadság határait olyan mértékben, ami már rombolja a közösséget. Eközben könnyedén megszóljuk testvérünket, pletykáljuk, kiteregetjük vétkét mások előtt, a személyes találkozás alkalmával azonban sunyi módon, ál-udvariasságból, az „ártatlanság” vélelmének leple alatt elhárítjuk a felelősséget. Így adunk teret a kölcsönös bizalmatlanságnak. A névtelen fel- vagy bejelentések, alattomos hátba támadások, árulkodások és kegyes hazugságok csak mélyítik a bizalmatlanság szakadékát a közösség tagjai között.
A jézusi konfliktuskezelésben a szeretet sohasem jelentheti a bűn elkendőzését. Legalább annyira tartozunk egy közösséghez (és annyival a közösségnek), mint amennyire önálló egyéniségek vagyunk. Bármennyire is fájdalmas, tapintattal, de határozottan, irgalommal és hittel, egyértelműen és határozottan adjuk értésére, hogy nem jó, amit tesz. A testvéri intésnek határa van. A bűnben kitartó keresztény, megátalkodottságával önmagát zárja ki a közösségből. De Isten „bírósága” nem elítél, hanem megtérésre segít.
A keresztény hatalmas erő birtokosa: a szerető megbocsátás hatalmát tartja kezében. Aki ellenünk vét, az is testvérünk. Mi is csak a megbocsátással leszünk méltók a szeretetre. Imádságban összefogódzva kell drukkolnunk, hogy elcsatangolt, megtévedt testvérünk mihamarabb visszataláljon a közösséghez, ahol tárt karokkal fogadják.
Imádság
Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!
Forrás: 1. Sebestyén Péter (Peterpater.com) 2. Horváth István Sándor (Evangélium365)
Fotó: Unsplash, @wildlittlethingsphoto
