Amíg mi általános gyanakvásra, óvatosságra neveljük gyermekeinket az emberekkel szemben – még a vallásosságot is csak mértékkel gyakoroljuk, nehogy bigottaknak bélyegezzenek és átverjenek minket, addig Isten végtelenül bízik az emberben, és ez az ősbizalom adja a mi hitünk alapját.
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” [Mt 21,33-43]
Elmélkedés
Leszűkítenénk a csak Szent Máténál található példabeszéd értelmét, ha pusztán a gyilkos szőlőművesek gonoszságától rettennénk meg. Hiszen itt igazából a végtelenül türelmes, számunkra mindig új lehetőségeket tartogató Istenről, a szőlőskert gazdájáról van szó, aki nem unja meg újra és újra kérlelni szolgáit, vagyis minket: menjünk dolgozni, és becsületesen szolgáltassuk be a termést. Hogy megnyerjen isteni tervének, hogy egész életünkön át mozgósítson országának építésére, kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik. Nem rúgja fel egyoldalúan az emberrel kötött partneri szerződést, nem adja fel ilyen könnyen a szeretet küzdelmét, hanem elmegy a végsőkig. Szolgákat küld, lásd: neveltetés, család, körülmények, vagy egy betegség, gyász… Fiát is „bedobja”, aki halálával életet szerez nekünk.
Micsoda ellentéte ez emberi magatartásunknak. Amíg mi általános gyanakvásra, óvatosságra neveljük gyermekeinket az emberekkel szemben – míg mi még a vallásosságot is csak mértékkel gyakoroljuk, nehogy bigottaknak bélyegezzenek és átverjenek minket –, addig Isten végtelenül bízik az emberben, és ez az ősbizalom adja a mi hitünk alapját. Milyen lenne az emberi élet hit nélkül? Rémálom, rettegés, az állandó pofoncsapások és csalódások kedvünket szegnék, és általános elkeseredésbe hajszolnának…
A szőlőmunkások drámai története Isten újabb, megdöbbentő vonását tárja fel. Nem győzünk csodálkozni a gazda türelmén – aki újabb és újabb kísérletet tesz, hogy bérlőit becsületes munkára bírja – és a javíthatatlanul gonosz munkások magatartásán, akik naivan azt hiszik, hogy ha a fiút is megölik, a birtok rájuk száll. Elvetemült ostobaság ez, ahogyan annak idején Nietzsche is „megjövendölte” Isten halálát…
De a történet azzal zárul, hogy a gazda azoknak adja szőlőjét, akik megművelik. A hallgatóság ugyan a megtorlással és a bosszúval fejezné be, Jézus Istene azonban az élet és az üdvösség Istene. Kifejezetten is kiolvasható a történetből, hogy Istennek mindig lesznek olyan szőlőmunkásai, akikkel szót tud érteni. Akikkel együtt tud dolgozni, akik a szőlőt nem a saját tulajdonuknak tekintik, hanem a mennyei Atya ajándékának. Akik nem támadnak kenyéradó gazdájukra, és nem tartják magukénak a szőlőskertet csak azért, mert ők kapálták, hanem tudják, hogy ők mindenestül Istenéi! Nem igaz a szabadelvű felfogás, miszerint az életem az enyém és azt teszek vele, amit akarok. Hiszen nem dobhatom el, nem pusztíthatom a környezetet, nem lophatom a napot, nem vehetem el, ami a másé, nem verhetem szét családomat. Az életet, az egészségemet, a világot nem én „csináltam”! Csak használatba, ajándékba kaptam, egy időre, hogy jó intézőként beszolgáltassam a termést, aztán átadjam a helyemet másnak. Ezért a „termésért” a Fiú már életét adta. Ez volt a legdrágább áldozat, amit hozhatott értem.
Szabad vagyok ugyan, mert a gazda „csak” ősszel jön számon kérni. Nem sújt le rögtön. Nem beszél folyton bele az életembe. Itt van, jelen van, de nem detektív, nem leskelődik utánam. Időt hagy, hogy kifussam magam, hogy jóvátegyem bűneimet, és kijavítsam, amit elszúrtam. Rádöbbenhetek önteltségemre, amely szerint minden az enyém lesz, ha elvitatom tőle. Már a sátán is úgy kísértett a teremtés hajnalán: olyanok lesztek, mint az Isten… Az ember bűne: beülni Isten helyére, élet és halál uraként. Ez is kiderül a szüretkor, a végítélet napján.
Istenre támadni annyi, mint magunkra támadni. Jézust meg vagy el lehet vetni. Szeretetén ez mit sem változtat. Nem díszítőelem a templom homlokzatán, hanem alap, sőt szegletkő. Minden rá épül. Aki őt elveti, az embert, magát veti el. Ha el/megvetjük, attól ő még ő marad, de mi el/megveszünk. Hogy újszövetségi népéhez akarunk-e tartozni, erre nem biztosíték a keresztelésünk: csak ígéretes kezdet. Ami számít, az a gyümölcs, amit megteremtünk és beszolgáltattunk.
Imádság
Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül benned van üdvösségünk!
Forrás: 1. Sebestyén Péter (Peterpater.com) 2. Horváth István Sándor (Evangélium365)
Fotó: Pixabay
