Papszentelés a Káptalandombon

A győri Nagyboldogasszony-székesegyházban június 15-én Veres András megyéspüspök ünnepi szentmise keretében az egyházmegye három diakónusát szenteli áldozópappá.

Papszentelés, Győr 2018Június hagyományosan a papszentelések hónapja: katolikus papokat és diakónusokat szentelnek országszerte az elkövetkezendő hetekben. A Magyar Katolikus Egyház összesen harmincöt újmisés pappal gazdagodik az idei évben.

A Győri Egyházmegye három diakónus – Both Zoltán, Méry László és Varga Gábor – áldozópappá szentelését ünnepli. Szeretettel hívják és várják a kedves híveket!

Nagyboldogasszony-székesegyház, Győr:
2019. június 15-e, szombat 10 óra

 

Az áldozópappá szentelésükre készülő diakónusaink gondolatai

Both Zoltán:  „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17)

Szent János evangéliumának utolsó fejezete mindig közel állt a szívemhez. Abból is kiemelkedett az a rész, amit most jelmondatomnak választottam. Jézus feltámadt a halálból, megjelent a tanítványoknak. A Tizenegy hazatér Galileába és az Úr közelségében töltött évek után megpróbálnak visszatérni régi életükhöz, viszont annak már végleg vége. Meg kell tapasztalniuk, hogy ha Jézus nincs velük, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb, legmegszokottabb munkájuk is eredménytelen. De Krisztus megjelenik és gondoskodik róluk. Nem csak egy csodában lesz részük, de kapnak egy új vezetőt is Péter személyében, akit – ahogy XVI. Benedek is fogalmaz – Jézus beiktat saját pásztori hivatalába.

Diakónusi szolgálatomat a magyaróvári plébánián töltöttem. Itt lehetőségem nyílt arra, hogy betekintést nyerjek a lelkipásztori szolgálatba. Nagyon felemelő érzés, hogy a szentségek és szentelmények, valamint a beteglátogatások által részese lehettem sok család és ember életének fontos pillanatának. Betagozódhattam egy élő és eleven hívő közösségbe. Jelen lehettem örömeiknél és bánataiknál, az ünnepeikben és osztozhattam gyászaikban is. A hittanórákon találkozhattam olyan gyerekekkel, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6), és akik nem egyszer mindennapi gondjaikba is beavatva keresték a keresztény utat, hisz megérezték, mennyire fontos is tud ez lenni számukra. Nagyon sok kegyelmet közvetített számomra az itt töltött idő, mely alatt nem csak a papi élettel kapcsolatban tapasztaltam és tanultam rengeteg újdonságot, de önmagammal kapcsolatban is. Nagyon hálás vagyok azért a Mindenható Istennek, hogy ide vezetett, és mindenkinek, akivel ebben az időszakban megismerkedhettem, és ennyi szeretetet kaptam. Mindegyikük imádsággal él a szívemben. Az itt eltöltött hónapok csak egyre jobban megerősítettek abban, hogy a hívek szolgálatában a Jó Pásztorhoz hasonulva szeretnék tevékenykedni Isten szőlőjében.

Most, egy új életállapot küszöbén pedig kérem a kedves Olvasók imádságait, hogy – Szent Péter apostolhoz hasonlóan, akinek gyengeségei és esendőségei sokszor megmutatkoztak, mégis meg tudta vallani Jézusnak, hogy a tőle telhető módon mennyire szereti – én is kimondhassam Isten segítségével ezt a szívemnek kedves mondatot, mely az elkövetkezendőkben nekem is erőt adhat a Mester minél szorosabb követéséhez: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”


Méry László: „Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, csak a növekedést adó Isten.” (1Kor 3,7)

Már diakónusi jelmondatomként is ezt a számomra nagy jelentőséggel bíró szentírási idézetet választottam, Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből. Emlékszem: egy alkalommal, még a szemináriumi szobám csendjében olvasgattam a Szentírást – talán egy szentbeszédre készülve –, s akkor ragadott meg ez az idézet olyan erővel, hogy éreztem: különleges helyet foglal majd el az életemben. 

Pál apostol zseniális módon fogalmazza meg, hogy mi a Krisztus örömhírét hirdetők feladata és helyes hozzáállásuk saját küldetésükhöz. Tulajdonképpen ezzel egyszersmind a papoknak is mai napig érvényben levő instrukciót ad, amelynek lényege, hogy bármekkora lelkipásztori öröm is érné őket, ezt soha ne a saját érdemüknek tudják be. Hiszen mi, diakónusok és papok lényegében csak ültetünk és öntözünk, tehát lehetőségeinkhez mérten a lelkipásztorkodás terén kamatoztatjuk tudásunkat, talentumainkat – amelyeket nem mellesleg szintén Istentől kaptunk. Nem téveszthetjük szem elől a legfontosabb mozzanatot, ami nélkül az elültetett mag soha nem fog szárba szökkenni: az Isten kegyelmének működését. Ő az, aki az emberek szívét Fia tanítása felé fordítja; Ő az, aki lehetővé teszi, hogy felismerjék Őt a népek; Ő az, aki szeret, éltet, megtisztít bűneinktől, és örök életében részesít minket.

Már azelőtt is, hogy felfedeztem ezt a szentírási idézetet, s hogy ekkora erővel megérintett a mondanivalója, a szemléletét követtem. Papi hivatásom felismerésénél is tudtam, hogy Isten hív az Ő szolgái közé, nem pedig egyedül én döntöttem róla. Szüleim gyermekkoromtól vallásos nevelésben részesítettek, amivel jó magot ültettek belém. Az évek során rengeteg olyan esemény ért, amely öntözte ezt a belém plántált magot. Sok olyan barátra – köztük papokra – leltem, akik a jó úton tartottak szavaikkal, életpéldájukkal; a ministrálás pedig mindig szilárd alapot biztosított számomra Istennel való kapcsolatom ápolásában. A szemináriumi évek alatt mindez még inkább megerősödött bennem, s Isten hívó szavát egyre erősebbnek érzem. 

Püspök úr döntése alapján az utolsó szemináriumi évemet rendhagyó módon nem a Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet lakójaként töltöm, hanem a soproni Városplébánián, Horváth Imre atya mellett szolgálva, mint diakónus. Az itt szerzett lelkipásztori tapasztalatok, a hívek kedvessége és támogató szeretete, a hitoktatásból és a különböző plébániai programokból származó élmények mind megerősítik bennem az érzést, hogy valóban jól döntöttem, mikor meghallottam, felismertem és elfogadtam Isten hívó szavát. 

Kérem a kedves Olvasót, imádkozzon értem, hogy olyan pap lehessek, aki magát mindig Istenre bízva munkálkodik a hívek körében.


Varga Gábor: „…legyen meg a Te akaratod” (Mt 6,10)

Főpásztorom, Dr. Veres András püspök úr tavaly nyár elején szentelt diakónussá, s utána, augusztus 1-jei hatállyal Szanyba helyezett pasztorális gyakorlatra. Bár új állomáshelyemről sokat hallottam már, de csak dispozícióm első napján láthattam meg teljes valójában. Itt érthettem meg igazán, hogy mit is szeretne Jézus kifejezni a következő gondolattal: az „aratnivaló sok” (Mt 9,37). Lehetőségem nyílt belekóstolni az önálló papi élet teljességébe. Együtt osztozhatok az emberek örömében, szomorúságában, küzdelmeikben. A falvak, amelyek hozzánk tartoznak, megmutatják számomra, mit takar a lelkipásztori élet: azt, amit a szemináriumi évek alatt elméletben hallhattam és tanulhattam, most a valóságban is megtapasztalhatom. Plébánosaim jóvoltából ezt az önállóságot és felelősségérzetet azáltal is megérezhetem, hogy a fiatalokkal való foglalkozás és közösségépítés elsősorban az én feladatom.

Szanyban található az Egyházmegye egyetlen olyan katolikus általános iskolája, amelyet nem városban alapítottak. Az intézményben elsősorban hitoktatással foglalkozom, de a hit továbbadását nemcsak az órákra korlátozom, hanem a szünetekre, a találkozási lehetőségekre is; hiszen egy diákban elsősorban nem a leadott tananyag marad meg, hanem a papnak a személye, az élete, s amit képvisel. Így érthetik meg, hogy nem vagyunk csodabogarak, hanem olyan valakik, akik nem csak mondják, hanem meg is élik azt, amiben hisznek. Külön áldásnak tekintem a helyi ifjúsági hittancsoportot, amely a jó Isten segítsége nélkül nem indulhatott volna el. A fiatalok nemcsak a hittel kapcsolatos kérdéseket vitathatják meg, hanem egy találkozási pont is, ahol hallathatják a hangjukat, megoszthatják véleményüket, és jobban belekapcsolódhatnak az egyházközség életébe is.

Papi jelmondatomnak ugyanazt választottam, mint diakónusszentelésemre. Isten akaratát nem mindig könnyű és egyszerű megismerni és teljesíteni. Sokszor értetlenül állunk előtte, vagy ha már felismertük, a teljesítése tűnhet nehéznek. Mégis, Megváltónk édesanyja példáját követve nekünk is el kell gondolkodnunk, s rá kell hagyatkoznunk; mert a Teremtő mindig a tenyerén akar hordozni minket.

Kérem, imádkozzanak értem, hogy „nyájszagú” lelkipásztor lehessek, ahogyan Ferenc pápa is megfogalmazta; s imádkozzanak új papi és szerzetesi hivatásokért, hiszen „Az aratni való sok, de a munkás kevés” (Mt 9,37).


Tavalyi évben, diakónussá való felszentelésük alkalmából készült riport:

Az egyházi rend, a papság szentsége
 Az egyházi rend az apostoli szolgálat szentsége, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig. Három fokozata a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus. A papok a felszentelésükkel kapják meg azt a küldetést, hogy Jézus Krisztus nevében a hívők pásztorai legyenek, hirdessék az evangéliumot, és kiszolgáltassák a szentségeket.


Forrás:
Győri Egyházmegye #
gyor.egyhazmegye.hu
Magyar Kurír # magyarkurir.hu

Címkék:,