80 éve, 1943 januárjában kezdődött a második világháború magyar szempontból egyik legtragikusabb eseménye a keleti hadszíntéren. A doni katasztrófa áldozatainak emlékére ma ünnepi szentmisét mutattunk be plébániatemplomunkban, majd mécsest gyújtottunk tiszteletükre a Hősi szobornál.
“Ma megemlékezünk azokról a testvéreinkről, akik életüket adták nemzetünkért, a szabadságért. A halottakért való imádság az ő lelkük üdvét szolgálja, a róluk való méltóságteljes megemlékezés pedig építi az élőknek, a megmaradottaknak a jellemét. A jó példák előttünk, a hálaadás, a megemlékezés emelnek ki bennünket az ösztönvilágból, s az ösztönlények sorából. Jellemes emberré, becsületessé az tud válni, aki képes a múltból erőt merítve jövőt építeni.”
“Adja meg az Isten, hogy szeretteink, elhunyt szüleink és nagyszüleink, a háborúban életüket vesztett hozzátartozóink példamutatása, lelkülete előttünk is iránytűként szolgáljanak, megtanítsanak bennünket is felelősségteljes módon, a másikért áldozatokat hozva tudni élni. Legyen mit érdemes eltanulni tőlünk a felnövekvő generációknak” – hangzott el a hősi halottak kapcsán plébánosunk, dr. Szalai Gábor atya prédikációjában.
A vasárnap délelőtti, ünnepi szentmisén részt vettek a Történelmi Vitézi Rend, valamint a korhű katonai ruhákba öltözött Soproni Történelmi és Hadijátszó Baráti Kör tagjai. Trombitán közreműködött Horváth Tamás. A szentmisét követően a plébániánk kezdeményezésére szervezett, s a Büki Művelődési Központ és Sportközpont közreműködésével, a város támogatásával létrejött megemlékezésen Nagy Dániel tartott ünnepi beszédet, majd Gábor atya vezetésével közösen imádkoztunk az elhunyt hősökért. A Szózat elhangzását követően a résztvevők mécsest helyeztek el az emlékmű előtt. A Soproni Történelmi és Hadijátszó Baráti Kör tagjai végül kis haditechnikai bemutatót tartottak az érdeklődőknek a templompark előtti réten.
Nagy Dániel meghitt, ünnepi beszédében úgy fogalmazott, “amikor ma emlékezünk a pokoljárásra, amin a magyar 2. hadsereg keresztülment, tudnunk kell, a benne szolgálók története nagyon is hozzánk tartozik. Emlékeznünk kell, hogy megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke. Megértsük az ő sorsukon át, milyen drága a magyar haza.”
Dr. Papp Pál százados fronton született versét, megható szavait felidézve rámutatott; e pillanatban talán nem várnak ránk az ellenséges katonák rohamai, de az életünk során mindannyian kerülhetünk nehéz helyzetekbe. Ekkor gondoljunk azokra a magyar honvédekre, akik ott a messzi Donnál letérdeltek a sárban cuppogva, és a tábori pap felmutatta nekik az Oltáriszentséget. Az Istent kereső, a mélyen vallásos és az ateista együtt reméltek a reménytelenségben. Elvégre, “ki adhatna nagyobb vigaszt embert próbáló időkben, mint a legszentebb Szentség?!”
Nagy Dániel beszédét teljes terjedelmében itt olvashatjuk el:
| Nagy Dániel ünnepi beszéde a doni tragédia 80. évfordulója kapcsán. Elhangzott 2023. január 15-én, a büki Szent Kelemen templomparkban a Hősi szobor előtt. |
Tisztelt Emlékező Közösség!
„Már csak szitál, az eső elül
Mise lesz, most nincsenek parancsok
Csoszognak is már esetlenül
A sáros magyar bakabakancsok
Itt nem templomba járunk misére
Asztal, terítő ott is volt már
A gyönyörű ünnep vasárnap reggelére
Ajtómnál a tábori oltár…
És egyszerre valami idelengett
A sanktusra, a csengő neszre
Ahova most egy fél órára
Elküldjük a szemünkből a lángot
És köszönjük a pad támlára
Sírdogált asszonymiatyánkot…”
Ezt a verset dr. Papp Pál százados írta, valamikor 1942-ben. Dr. Papp Pál századost és bajtársait, német követelésre, kormányközi egyezmény alapján 1942 tavaszán küldték ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna.
Az első magyar kontingens 1942. júliusában érte el a Dont, ahol védekező állásokba rendeződtek a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométeres szakaszon. Már a nyár folyamán, a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett kísérletek során mintegy 26-27 ezer magyar katona vesztette életét.
A vers egy gyönyörű, s a fronton kivételesen nyugodt pillanatot jelenít meg. A bakák szentmisére készülnek… Nincsen kőből épült templom, Isten szent ege alatt áll a tábori oltár, és vár mindenkit. A bakák, az Istent kereső, a mélyen vallásos és az ateista együtt, sárban cuppogva tartanak a szentmisére.
Menni kell, hiszen ki adhatna nagyobb vigaszt és reményt ezekben a nehéz és embert próbáló időkben, mint a legszentebb Szentség?! És akkor „a sanktusra, a csengő neszre” hálával gondolnak haza, ahol szüleik, feleségeik és gyerekeik ugyanúgy térdelnek és imádkoznak, mint ott a messzi Donnál a honvédek. A katonák szeméből a hazatérés reményének a lángja pislákol, otthon maradt szeretteik könnye a templom padjaira hullik alá.
A szovjet pedig már készülődik, és a 1943. január 12-én délelőtt elindítja a támadást. A mennydörgés, a pergőtűz közel egy órán keresztül tart. Szinte forr a levegő a -34 fokos hidegben.
A korábban imádkozva, fejet és térdet hajtó hős katonák pedig nézik a végtelen, hófödte tájat. Várják a támadást. Az ágyútűz után, vérfagyasztó kiáltással indul a vörös katonák rohama. Az első vonalban a még élő honvédek, akiket nem pusztított el a gyilkos ágyútűz, kitartanak. Védik az arcvonalat, amíg lehet. Amíg van lőszer, amíg van utánpótlás.
A szovjet támadás azonban nem áll meg. Feltartóztathatatlanul zúdul rá a 2. magyar hadseregre. Nincs mélységi védelem, a német páncélos támogatás késik. Így január 16-ra az arcvonal felbomlik, nem marad más, mint a visszavonulás a végtelen hómezőkön keresztül. Vihar Béla versében így ír:
„Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égre kelt tenger porhanyós ösvényében.
A tél kivonta jégszablyáját és a világ
négy tája felé suhintott,
és orrlikain orkánt okádó sörényes paripán
száguldott körbe-körbe.
Eközben hátunk mögött a torkolattüzek esője,
a vaskolosszus, a lángokból felkelő roppant sereg
Tizenhét nap és tizenhét éjjel
őrjöngve hullott a hó,
visított a szél az elemek dobpergésével,
hószárnyú démonok suhogásával…
Haza akartunk jutni, a pillantásotokban
megfürödni még egyszer…
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka
vonszoltuk magunkat és lassan megfogyatkoztunk…
éhség… fagy… reménytelenség…”
A Don-kanyarban a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.
Amikor ma emlékezünk arra a pokoljárásra, amin a magyar 2. hadsereg keresztülment, tudnunk kell, a benne szolgálók története nagyon is hozzánk tartozik. Emlékeznünk kell, hogy megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke. Emlékeznünk kell, hogy megértsük az ő sorsukon át, milyen drága a magyar haza. Emlékeznünk kell, azokra a családapákra és azokra a fiatalemberek, akik éppen csak elkezdték az életet.
Sokan, nagyon-nagyon sokan maradtak ott. Honvéd és munkaszolgálatos, tiszt és közlegény, kormányzó helyettes és altiszt. Hősi halált haltak a Don partján, a katlancsaták poklában, a fedezékek hófalai között, ismeretlen falvak égő házainak leomló gerendái alatt, a visszavonuló menetoszlopokra újra meg újra lecsapó repülők alacsonytámadásaiban. Ott maradtak, mert hadifoglyok lettek ahol mindennapos volt az éhezés, s végül nem bírták.
Emlékezünk ma azokra is, akik visszatértek a fagyos pokolból. A visszavonulás közben egymást védve küzdöttek le több száz kilométert. Hiszen haza kellett térni, mert otthon imádságra kulcsolt kézzel várta őket a család. Rájuk kell emlékeznünk. Rájuk, akik ott maradtak, és rájuk, akik hazatértek. Rájuk, akiknek ezt 40 esztendőn keresztül soha nem köszönte meg senki. Rájuk, akik 40 esztendőn keresztül a társadalom peremén éltek szolgálatuk miatt.
A főhajtás és az emlékezés mellett erőt meríthetünk ezeknek a hősöknek az életéből. Hála Istennek, ránk nem várnak hídfőcsaták és ellenséges katonák rohamai, de az életünk során kerülhetünk nehéz helyzetbe, ekkor is gondoljunk azokra a magyar honvédekre, akik ott, a messzi Donnál letérdeltek, amikor a tábori pap felmutatta nekik az Oltáriszentséget.
„Emlékeztek még rám?
A halványuló ködből látjátok-e,
hogy én vagyok a tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein bolyongó fiú, férj és testvér,
az örök katona a hóban,
amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok ajtót,
ültessetek szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon fáradt vagyok,
és adjatok kezembe, mint a vaknak,
egy bögrét meleg kávéval,
majd vezessetek csendesen az én ágyamhoz,
a könyveimet őrző polchoz,
s én béna ujjaimmal megsimogatom.
Megjöttem.”
Dicsőség a hősöknek!
Képek az eseményről:
| 80 éve, 1943. januárjában történt a doni katasztrófa
Mintegy kettőszázezer honfitársunk részvételével indult meg ellenünk a Don-folyó mentén az végzetes csata 1943. január 12-én, amely közel 50 ezer magyar katona eltűnésével és halálával végződött a mínusz harmincfokos hidegben. A jobb felszereléssel és harci eszközökkel bíró – egyúttal hatszoros túlerőben lévő – szovjet “vörös hadsereg” első támadását hősies helytállással ugyan még vissza tudták verni a magyar királyi 2. honvéd hadsereg alakulatai, de az áttörés végül elkerülhetetlennek bizonyult. A “szerencsés” túlélők közül több tízezren kerültek hadifogságba, legtöbbjük onnan soha nem is tért, térhetett vissza hazánkba. Mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat a becslések szerint. „Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” (Erdélyi Béla hadnagy, 2. magyar hadsereg) Súlyos veszteségeink, áldozataink legfőbb oka – a hatalmas túlerő mellett – a történészek szerint az volt, hogy a német követelésre a keleti frontra küldött magyar alakulatok megfelelő minőségű és mennyiségű hadianyaggal való ellátása szóbeli ígéret maradt csak a berlini hadvezetés részéről. Parancsnoki szinten a németeknek volt alárendelve ráadásul a csapatok irányítása, akik nem engedtek visszavonulást a január 14-ei szovjet áttörést követően a magyaroknak, de az arcvonal mentén állomásozó egyetlen tartalékhadtestjüket sem vetették be támogatásunkra. |
Bejegyzést készítette: Kovács Szilárd
Fotók: Vincze Erzsébet, Kovács Szilárd
Illusztráció: Német, olasz, román és magyar hadifoglyok, 1943 (Wikipédia)
