Isten nem lebecsüli, hanem felértékeli gyarló emberi természetünkből fakadó jóságunkat, szeretetünket, talentumainkat. Azt a „keveset” szaporítja meg, és táplál vele jóllakásig másokat is. Nem mondhatjuk: én nem tehetek semmit… Kegyelmi indíttatása a szerény tehetségből is ragyogó teljesítményt képes kihozni.
Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. [Jn 6,1-15]
Elmélkedés
A kenyérszaporítás
Jóllehet a szinoptikusoknál – így Márknál is – találunk leírást a kenyérszaporításról, egyházunk mostantól öt vasárnapon át János evangélistát veszi alapul, mert egyedül nála lelhető fel az eucharisztikus beszéd. Szent Jánosnál hiányzik ugyan az utolsó vacsorának az oltáriszentség alapítására vonatkozó beszéde, mégis a „jelek könyvében” (evangéliumának első 12 fejezetében) a kánai menyegző, a Nikodémussal való találkozás, a szamariai asszonnyal való mély beszélgetés előkészíti a „terepet” a csodálatos kenyérszaporításhoz és a mennyei kenyérről szóló tanításhoz.
Jézus naphosszat tanítja az igazságra, a jó szóra kiéhezett tömeget. Hatalommal és meggyőző erővel fejti ki a vele elérkezett Isten országának hallatlan újdonságát. Az emberek elemi ösztöneikről, éhségükről megfeledkezve, ámulva csüngnek szavain. Galilea füves lejtőjén, a Tibériás-tavának szomszédságában érzik, hogy nem kampánybeszédet hallgatnak, hanem a Messiás van köztük. Jézus pedig szánja a pásztor nélküli juhokat, és Isten igazságára csillantja fel szemüket. Távol áll tőle, hogy „cirkuszt és kenyeret” jelszóval kábítsa tudatukat, hogy olcsó frázisokkal „beetesse”, inkább Isten önmagát adó és örömébe hívó szeretetét kínálja fel. Miközben tudja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”, testi éhségükről sem feledkezik meg.
Amikor az emberek megéheznek, apostolai bevonásával, kis csoportokban letelepíti őket. Egy fiú öt árpakenyerét és két halát megszaporítva több mint ötezer ember éhét veszi el. Nem szűkmarkú, hiszen, még tizenkét kosár maradékot szednek össze a tanítványok.
A megmagyarázhatatlan isteni beavatkozás mögött felsejlik életünk-kenyerünk ajándék mivolta. Vajon eljut a tudatunkig, hogy Istennek az én kevés kenyeremre, szeretetemre is szüksége van? Akárcsak a pályázatoknál az önrészre…
Isten nem lebecsüli, hanem felértékeli gyarló emberi természetünkből fakadó jóságunkat, szeretetünket, talentumainkat. Azt a „keveset” szaporítja meg, és táplál vele jóllakásig másokat is. Nem mondhatjuk: én nem tehetek semmit… Kegyelmi indíttatása a szerény tehetségből is ragyogó teljesítményt képes kihozni. Épp ez a tudat segíthet önbecsülésünkben. Bátorságot adhat olyan helyzetekben, amikor emberi erőfeszítéseink, képességeink látszólag kevésnek bizonyulnak. Az édesanyák a tanúi a mindennapi csodának, ahogyan kezük között szaporodik meg a kenyér, az étel, és jut a családban mindenkinek…
Mi hajlamosak vagyunk túl könnyen feladni: ha nem sikerült az érettségi, ha tönkrement egy vállalkozás, ha krízishelyzet adódik a házasságban. Pedig nem kellene feladnunk. Ha csak egy százaléknyi esély is van a túlélésre, a megmaradásra, arra, hogy felülkerekedjen az élet, a szeretet, küzdenünk kell. Mint ama koldus Böjte Csaba példájában, akinek a körfűrész levágta a kezét, s aki azt a fűrészkorpából előkotorva még 300 kilométert utazott, és mindent megtett, hogy az orvosok visszavarrják. Legyőzte a félelmet, a kétségbeesést, újjászületett, és most kezet foghatunk vele…
Vajon közösséget teremt a családi asztal, a lakodalom, egy kirándulás asztaltársasága, vagy csak kényszer szülte együttlét, ahol mindenki maga elé meredve zabálja kiporciózott menüjét vagy szendvicsét?… Születnek-e új barátságok, felismerések, megtérések egy közös ebéd, lakoma élményéből? Ott van-e Krisztus családi ebédünk asztalfőjén?
Hálásak tudunk lenni mindennapi kenyerünkért – amit megsütött a pék, amit áruvá züllesztettünk, és csak úgy leemelünk a polcról –, amelyért megdolgoztunk ugyan, de voltaképpen mégiscsak ajándék? Embertársaink verejtéke és Isten titokzatos áldása folytán került az asztalunkra. Észleltük már, hogy amit igazán önzetlenül, hátsó szándék nélkül tettünk másnak, az megszaporodik kezünkben, környezetünkben? Kivirágzik a jó, megnyilvánul Isten dicsősége.
Köszöntük meg az Úrnak esténként, lefekvés előtt, hogy minden fáradozásunk ellenére, itt a földön igazából kegyelemkenyéren élünk?
A természeti erőkön keresztül, egyházában, szentségeiben, a szeretet megnyilvánulásaiban állandóan osztogatja ingyenes kegyelmét, ezt az isteni erőforrást. Töltsön el ez a tény nagyfokú biztonságérzettel és reménységgel, hiszen neki gondja van mindazokra, akiket teremtett. Nagylelkűsége késztessen minket is tettekre, önzésünk legyőzésére. Vegyük észre közösségeinkben a szükséget szenvedőt, akinek még annyi kenyér sem jutott, mint nekünk.
Az örök élet kenyerében már most mindent megkapunk tőle – annak sokszorosát, amit adtunk –, amire szükségünk van. Amit Jézustól kapunk, az nem fogy el. De nem félretenni, elraktározni kell, nehogy ne jusson holnapra, hanem minden nap frisset enni, hogy a vele való kapcsolat tartson életben. Ő nemcsak emberi szükségleteinkről akar gondoskodni, hanem sokkal nagyobbat, fontosabbat ad: önmagát.
Imádság
Urunk, Jézus Krisztus! Minden szentmisében felelevenedik előttünk a csodálatos kenyérszaporítás eseménye és megismétlődik az utolsó vacsora is. Te valóságosan jelenvalóvá válsz az átváltoztatott kenyérben, hogy a szentáldozásban nekünk add önmagad és mi egyesüljünk veled. Bőséggel adod nekünk az igazság tanítását, mint lelki táplálékot, és ajándékként adod nekünk önmagad az Oltáriszentségben. Köszönjük, hogy megosztod velünk életedet. Indíts minket, hogy mi is megosszuk kenyerünket és életünket embertársainkkal!
Forrás: 1. Sebestyén Péter (Peterpater.com) 2. Horváth István Sándor (Evangélium365)
Illusztráció: MTI- Kálmándy Ferenc